Mad Max-népszavazás: miért NEM?

2016. szeptember 1. 03:33

Ha a szíriai háború elől menekülőket erkölcsi kötelessége befogadni Európának, akkor mi lesz a már folyó vagy a jövőben kitörő háborúk és polgárháborúk érintettjeivel? Jöhetnek majd ők is, legyenek bármennyien?

Ez a poszt hosszú idő alatt állt össze különféle töredékekből – még a Mandiner Migráció és mi sorozatába kezdtem el írni valamikor. Akkor naponta 2-3 ezren lépték át illegálisan a határt, majd októberre már napi 6-8 ezer illegális határátlépőt fogott el a rendőrség: naponta egy soltvadkertnyi, hetente egy hódmezővásárhelynyi, havonta egy debrecennyi embert.

Magyarország előbb a szerb, majd a horvát határt zárta le, ezzel egyelőre megpecsételte a balkáni migrációs folyosó sorsát. A kezdeti totális – a hazai sajtó, különösen az online média lendületes helyeslésétől kísért – nemzetközi jajveszékelést és fasisztázást követően alábhagyott a nyitott külső határok iránti lelkesedés, és mások is megépítették a maguk kapuit kis oldalsó szárnyacskákkal.

Rázós időszak van mögöttünk, de ami ránk vár, az sem ígérkezik kevésbé keménynek. Az október elején tartott magyarországi népszavazás csak egy epizód ebben az Európa számára sorsfordító történetben, de akár jelentős epizód is lehet, ha sikerül erős impulzust adnia a korábbi paradigmától bénított uniós döntéshozóknak.

Közel-keletiekből európai vagy Európából Közel-Kelet?

Afganisztánban még egyetlen év sem telt el békében, mióta élek. Szíria a második világháború óta kilenc különböző háborús és polgárháborús konfliktusnak volt részese (ebből négyben volt Izrael ellenség). Az iraki demokratizációs sikersztori után a csodálatos arab tavasz óta Egyiptomban és Líbiában is egymásnak adják a kilincset a rendszerszerű elnyomás alól felszabadult demokraták.

Lehet abban bízni, hogy a muzulmán világból ideözönlő tömegeket teljesen magával ragadja a szólásszabadság varázsa, a nemek közötti egyenlőség meg az LMBTQ-mozgalom pezsgése. Miért ne lehetne? Az újra és újra csúnyán lelepleződő fasiszták ugyan nem akarnak hinni abban, hogy épp csak egy kis brüsszeli érzékenyítés hiányzott eddig török és kurd, síita és szunnita, a szekuláris muzulmán és az iszlamista közötti ellentétek elsimításához, de kit érdekelnek a fasiszták?

A dolgok jelen állása szerint aligha a talajvesztett Európa lesz az, ami a Közel-Kelet emberemlékezet óta dúló, ősi ellentéteit feloldja, vagy akár pacifikálja.

Morális csapdában

A jelenlegi migrációs áradat súlyos erkölcsi dilemma elé állítja Európát: ha tárt kapukkal várjuk az érkezőket, és jó körülményeket biztosítunk számukra, akkor azzal további millióknak és tízmillióknak üzenjük, hogy lehet jönni, jó lesz nekik itt. Ha nem, akkor sérül az emberségesség parancsa, viszont sokkal kevésbé lesz vonzó nekivágni a nagy útnak Európa felé.

Ha a szíriai háború elől menekülőket erkölcsi kötelessége befogadni Európának, akkor mi lesz a már folyó vagy a jövőben kitörő háborúk és polgárháborúk érintettjeivel? Jöhetnek majd ők is, legyenek bármennyien? Ebben az esetben nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy egy nemzedéknyi időtávon tíz- és százmilliós nagyságrendű potenciális európai polgárról beszéljünk, csak a konfliktuszónákból. A sokkal kisebb népességáramlás mellett kialakult emberi jogi paradigma az új, egészen más volumenű migráció hatására önmagát pusztítja el. És kétségtelen, hogy sokunk számára meghasonlással jár, hogy korábbi erkölcsi kereteink csődöt mondanak az új viszonyok között.

Európa jószándékú árulói – az öntetszelgő Facebook-humanizmus

A humánusnak tűnő, ám felelőtlen, illetve az embertelennek tűnő, de felelős megközelítés ismétlődő összecsapásaival telt az elmúlt másfél évünk, és ez sosem szívderítő látvány. Ha lájkokkal és megosztásokkal segíteni vagy integrálni lehetne, akkor az elmúlt bő másfél évben érkező menedékkérők boldogan, gyakorlatilag konfliktusmentesen élnének együtt Európa eddigi lakóival. De nem lehet.

Ettől még folyik tovább az önámítás, hogy az iszlám világból érkező menedékkérőket a nyugati értékek vonzanák. Biztos vannak ilyenek is, de a jólét és a biztonság az igazi vonzerő. Sokan nem jólétet és – európai értelemben vett – szabadságot akarnak, hanem jólétet és saríát.

Hogy az európai, a kontinens működését évtizedeken át meghatározó liberális paradigma mennyire nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, azt legjobban a zsidóság és az iszlám világból érkező menedékkérők viszonyának értelmezésekor beálló kék halál példázza: régóta tudjuk, hogy az egyik legnagyobb bűn az antiszemitizmus; a muzulmánok között azonban, fogalmazzunk úgy, felülreprezentált a zsidókkal szembeni, erősen kritikai attitűd (na nem az a puha, európai, hanem az életerős, cselekvő, közel-keleti); ezt azonban politikailag nagyon-nagyon nem korrekt feszegetni. Kik gyújtják fel a francia zsinagógákat? Kik elől menekül a franciaországi zsidóság? Kik támadnak zsidókra Belgiumban? Kik köpnek az utcán, ha a vallási előírásaiknak megfelelő öltözékű zsidót látnak, kik sértegetik őket vagy emelnek kezet rájuk? Attól tartok, nem napjaink közismerten legnagyobb elnyomói, a privilegizált, ciszhetero fehér férfiak.

Milyen egymillió? Milyen 1294?

2015-ben arról szóltak a hírek, hogy egy-másfélmillió menedékkérő érkezett. Gyakori érvelés, hogy ez elhanyagolható az EU több mint 500 milliós népességéhez képest. Ez az érvelés nagyon hamis, a menedékkérők özöne ugyanis koncentrált, demográfiailag épp úgy, mint földrajzilag: elsősorban fiatal férfiak jönnek, és az érkezők nem lélekszám-arányosan oszlanak el a német nagyvárosok és a legkisebb magyar és bolgár falvak között.

Az érkezők demográfiai összetételében kódolva vannak a későbbi feszültségek, sokkal-sokkal több férfi érkezik, mint nő, mégpedig jellemzően fiatal férfiak. Tavaly is így volt, idén is így van ez, akkor is, ha valaki örömében háromszor is hírül adja, hogy több a nő és a – túlnyomó többségében egyébként szintén fiú- – gyerek, mint a férfi. És mit fog csinálni néhány százezer, esetleg millió huszon- és harminconéves férfi, miután hónapokat, éveket töltött közösségi szállásokon, nem egészen olyan életkörülmények között, mint azt távoli hazájában elképzelte magának? Miközben nem egy településen többen vannak, mint a velük egykorú német, francia vagy éppen svéd férfiak. Ahogy abba is riasztó belegondolni, hogy alighanem voltak olyan pillanatok 2015-ben, amikor jóval-jóval több harcedzett férfi volt Magyarországon az átvándorlók között, mint a Magyar Honvédség soraiban.

Hasonlóan hamis érvelés az, ami azt mondja, hogy a kötelező uniós kvóta elfogadásával Magyarországnak mindössze 1294 menedékkérőt kéne átvennie az uniós célországoktól. Ugyanis, ha egyszer elfogadjuk ezt a metódust, akkor később már sokkal nehezebb lesz nemet mondani az újabb és újabb körökre, hiszen ott lesz a befogadási precedens.

Európa vagy Eurábia 2050

Európa elképesztő demográfiai nyomás alatt áll, mivel gyorsan öregszik (s teszi mindezt jólétben), miközben a világ szegényebb részein folyamatos a demográfiai többlet. Úgy fest, mintha az öreg kontinens beletörődött volna, hogy hosszú távon nem képes ellátni önmagát, nem saját gyerekeivel, hanem import népességgel képzeli el a gazdasága és jóléti rendszere jövőjét. Lehet azt mondani, hogy jönnek majd mások, aztán viszik tovább ezt az egész Európa-dolgot, de az nem ez az Európa lesz.

A fiaink 2047-ben lesznek annyi idősek, mint ma én, a lányunk 2050-ben. Mondhatjuk-e azt nekik, hogy ők egy olyan országban és Európában élnek majd, ahonnan hiányzik a számunkra még természetes biztonság, egy olyan helyen, ami sokkal kevésbé európai? Szerintem nem. Ha elfogadnánk ezt, az árulás lenne velük szemben.

A Mad Max-népszavazás

Nem véletlenül választottam nyitóillusztrációnak a határzárba 2015-ben beépített Mad Max-vagont. Szép? Nem. Elegáns? Nem mondanám. Van benne valami nagyon nyersen erőszakos – de működik. 

A kvótáról szóló népszavazás is egy ilyen Mad Max-vagon: nem elegáns, nem illik a boldog békeévek alatt kialakult világképünkbe, de működhet. És ha működhet, akkor meg kell próbálni – ezért én biztosan ott leszek a magam nem szavazatával októberben.

 *

Fotó: Szeged Ma

A bejegyzés trackback címe: http://migracio.mandiner.hu/trackback/24352