Keresztény remények az Iszlám Állam után

Szilvay Gergely írása a Mandiner hetilapban

Lapunk főmunkatársa a tél elején a Közel-Keleten járt riportúton: Libanonról szóló, első cikkét itt olvashatják. Most az Irakból és az iraki Kurdisztánból írt riportja következik.

***

„Üdvözöljük a civilizáció bölcsőjében” – olvasom az Asiacell üzenetét, amint érkezésünk után Erbílből Moszul felé tartunk egy viszonylag új, kiváló minőségű autópályán. Igaz, a civilizáció csak a kopár tájat elcsúfító rengeteg szemét képében mutatja magát. Tavasszal a Tigrisnek és az Eufrátesznek köszönhetően zöldell a régió. Rosszkor jöttünk.

Kurdok földjén

Irakban vagyunk, mégsem igazán ott. Ez itt a Kurdisztáni Autonóm Régió,

s egyesülve a szíriai és törökországi kurd területekkel önálló országgá válna. Erbílt már nem érte el az Iszlám Állam, a szomszédos – kétórányi autóútra fekvő – Moszult azonban igen, olyannyira, hogy ott volt az önjelölt kalifátus központja. A Moszultól nem messze lévő Karakos, más néven Bahdida városba tartunk, amelyet letarolt az IÁ. A következő napokban még két ilyen települést látogatunk meg: Alkóst, ahol Irak első női polgármesterét választották meg, valamint Telaszkufot, másik nevén Teszkopát. A szervezet 2014 augusztusának közepén foglalta el a környéket, a felszabadulás 2017-ben jött el. Azóta mindhárom helyen jelentős segítséget nyújtott az újrakezdéshez a Hungary Helps program.

A sztrádán időnként katonai ellenőrző pontok lassítják utunkat. Karakos már kívül van az autonóm Kurdisztánon, és a bagdadi kormány fennhatósága alá tartozik, így a határon csak úgy tudunk átmenni, hogy van velünk egy helyi születésű, az iraki hadseregben szolgáló tábornok, és nem félünk őt „használni” – akárcsak a helyi püspökség titkárát. Katona és pap – azok a személyek, akiknek errefelé feltétlen tisztelet jár. S a miheztartás végett: később a tábornok csókolja meg a püspök gyűrűjét.

A város előtt megállunk megnézni egy Szent Barbara­-zarándokhelyet. Gyönyörű. A papunk megmutatja, hogyan ásott alagutat az Iszlám Állam. Mellette egy lebombázott egyetem romjain mélázunk.

– figyelmeztet kísérőnk.

Keresztény keresztutak

Az utóbbi években másfél millióról háromszázezerre csökkent az iraki keresztények száma. Karakosban kétszázan maradtak az Iszlám Állam uralma idején, mindenki más elűzetett vagy elmenekült. A terrorkalifátus a családtagjait telepítette ide. A város jelentős károkat szenvedett a harcokban, majd az IÁ távozásakor is, a visszavonuló terrorszervezet ugyanis előszeretettel gyújtotta fel az épületeket. Negyven emberről azóta sem tudnak semmit – tudjuk meg a püspöktől. Hozzáteszi: két nőt elraboltak, ők kiszabadulásuk után nem meséltek sokat a fogságról. Egyikük azért annyit elárult, hogy

Olyanok ma nincsenek a városban, akik a megszállás alatt az Iszlám Államnak dolgoztak volna.

A megszállás a muszlim–keresztény viszonyra is egyértelműen rossz hatással volt, hiszen a környező falvak musz­lim lakossága az Iszlám Állam szervezésében kifosztotta Karakost. A visszatérő lakosok a falvakban találták meg javaik egy részét. Ha lenne pénzük a közösség tagjainak, megvásárolnák az üresen álló házakat, de nincs miből, és a tulajdonosok túl sokat kérnek.

A vidék alapvetően mezőgazdaságból él, régen voltak feldolgozóüzemek is, de ma nagy a munkanélküliség, amin alapvetően földvásárlással lehetne segíteni.

– és azok a keresztények, akik ki akarnak vándorolni, el is szokták adni nekik.

„Mindent kifosztottak, semmit nem hagytak itt, Korán-­idézeteket írtak a falra” – meséli házában a szunnita terror­szervezet uralma utáni állapotokról egy bőrműves férfi, Mar-Zena, miután mindenki elé erős iraki kávé kerül. 

hosszú, hagyományos kabátokat készítettek volna belőle, ami költséges és időigényes munka. Gyermekkora óta ezzel foglalkozik. Meg is mutat egy különösen igényes darabot, amelyet Ferenc pápa látogatása alkalmából készített, de nem tudta odaadni az egyházfőnek.

„Amikor az Iszlám Állam jött, itthon voltunk, épp ebédeltünk, nagyjából kettő óra körül. Hallottuk a rakétákat, két-három ember meghalt a szomszédban. Tudtuk, hogy baj van, úgyhogy elmenekültünk – eleveníti fel a férfi. – Amit tudtunk, bepakoltunk az autóba, és elindultunk nyolcan vagy kilencen. Megérkeztünk Erbíl elé, de hajnali ötkor ott is elkezdtek bombázni, ezért inkább a hegyek felé vettük az irányt. Egy Aradil nevű településre értünk, ahol üres volt a templom, lepucoltuk a padokat, és ott aludtunk.”

Két-­három hónap után jött a hideg, ezért Erbílbe költöztek, házat béreltek másik négy családdal, és a köztisztasági vállalatnál álltak munkába. Ötszáz dollárnyi összeget kellett fizetniük havonta bérleti díjként, az egyház segített nekik két-háromszáz dollárral.

„Isten megsegített, felszabadult a térség, és visszajöttünk” – mondja örömmel a családfő. Kérdezzük, nem akartak-e máshová menni.

Amikor visszajöttek, azért elbizonytalanodtak: ahogy végigjárták az utcákat, látták, hogy a város tele van szemetelve, el van hanyagolva. Elsőre azt hitték, hogy egész Karakos lakhatatlan, vége mindennek. A házat ugyan fel lehet építeni, de nincs munka, nincs megélhetés.

A visszaköltözés nem ment egyik napról a másikra. Három hétig munka után esténként takarítani jöttek Erbílből. Elkezdték kipofozni a házat, majd megkereste őket a püspök vezette újjáépítési bizottság, kaptak támogatást, és ettől kezdve gyorsabban haladtak a dolgok. Hozzáteszi: gondolkodtak a kivándorláson, de sosem volt hozzá elég pénzük. Ausztráliába mentek volna. Nincsenek ott rokonaik, de úgy voltak vele, hogy Ausztrália van a legmesszebb, ott érheti őket a legkevesebb baj.

A családfő végül visszatért a bőrdíszművességhez: Dél-Irakból szerzi be a bőrt, amikor vágják az állatokat. Volt, hogy tizenötezer darabot vett meg, egyenként 12–15 ezer dinárért (2500–3300 forint). Gondot okoz, hogy sok olyan iparág, amely segítette a bőrművességet, már nem létezik Karakosban. Mar-Zenának hat fia van és két lánya, két fiának pedig már van három kisgyermeke, a lányok közül egy házas.

„A muszlimok, ha erősek, nem kímélik a keresztény közösséget, de most gyengék – jelenti ki az újjáépítési bizottság mérnöke. – De ha lehetőségük lesz tenni valamit ellenünk, tenni fognak.”

Magyar segítség helyben

Másnap a Karakostól nem messze fekvő Telaszkufba tartunk, ahol a Hungary Helps kilencszáz családot segített meg. A falu bejáratánál fegyveresek fogadnak minket, megkérdezik, kik vagyunk és kihez jöttünk. A plébánoshoz – szól a válasz. Pár perc, a katonák telefonálnak a plébánosnak, aki visszaigazol minket. Mehetünk.

A helyi kurd iskola nyolcgyermekes igazgató-tanárának családjával beszélünk. A falat díszítő rózsafüzér alatt ülnek. A tanár, mint említi, mindenekelőtt kereszténynek tartja magát. Amikor el kellett hagyni a falujukat, nem tudták, hová menjenek. Mindent hátrahagyva indultak útnak, csak az irataik voltak náluk. Nagyon nehéz volt az élet. Házat kellett bérelni úgy, hogy nem volt fizetésük. Észak-Kurdisztánban telepedtek le egy keresztény faluban.

– jelenti ki a családfő.

A hankei menekülttábor jezídikkel van tele, a vallásuk különös, és csak beleszületni lehet. A tábor mellett a Hungary Helps és a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet cukrászdát hozott létre, ahol a menekültek elsajátíthatják a cukrászszakmát, dolgozhatnak, és így szert tehetnek némi jövedelemre. A jeziditák talán még a keresztényeknél is többet szenvedtek az Iszlám Állam uralma alatt.

„Egyszerű életünk volt Szindzsárban. Ma Szindzsár nem biztonságos, mindenfelé milíciák masíroznak, így a menekülttáborban, sátrakban élünk, és ez eléggé megvisel minket – mondja egy lány. – Állandóan az elvesztett és elveszett családtagokon meg Szindzsáron jár az eszünk.” A lány parasztcsaládból érkezett a Szindzsár-hegység északi tájairól, és középiskolás volt, amikor az Iszlám Állam lecsapott. A szomszéd falvak már harcoltak a kalifátussal, ezért társaival volt idejük a hegyekbe menekülni. A hegyekben nem volt sem enni-, sem innivaló, csak némi koszos víz, de hét napot kihúztak ott. Sokakat elkaptak és rabul ejtettek, tizenkilenc családtagját és

Sajnos számos környékbeli muszlim népességű falu segített az Iszlám Államnak. A lány a jövőben otthon, Szindzsárban szeretné elindítani a saját cukrászdáját vagy szépségszalonját, hogy ezzel szolgálja saját közösségét, és még munkát is tudna adni.

A menekültek átmeneti hajlékául szolgáló létesítmény egyébként különös képet mutat: a sátortábor nem bizalomgerjesztő, és nyilván senki nem szeretne ilyen körülmények között élni, de minden családnak hatalmas új autója van. Az itt dolgozók szerint a legtöbbjüknek jól megy, amihez hozzájárul, hogy lakhatásra nem kell költeniük. A táborban mindenhol választási plakátok jelzik, hogy a politikusok számítottak az itt élő jezídik szavazataira is.

Bassár Varda, Erbíl káld katolikus érseke, az iskola alapítója az Iszlám Állam uralma idején a mentőakciók egyik fő szervezője volt.

majd létrehozott huszonhat menekülttábort, azután pedig lakásbérleti programot indított. Az érsekség alapította az Erbíl külvárosában, Ankavában működő katolikus egyetemet, ahová sok muszlim is jár, és mindenki a saját vallásának megfelelő hittanon vehet részt.

Egy szunnita kurd fiatal tanárnő lelkesen meséli, miért szeret itt tanítani: az intézményben megjelenik az iraki kultúra sokszínűsége, minden nemzetiség, vallás képviselteti magát, a keresztény, a muszlim és a jezídi is. Köszönetet mond a magyar kormánynak is, amiért támogatta a kurdisztáni hadsereg Iszlám Állam elleni harcát, és kifejti, hogy ő büszke kurd.

Az érsek arról beszél: „Áldozatiság helyett kiengesztelődésre van szükség. Nem szeretem az áldozati pózt. Az Erbíli Katolikus Egyetemre számos muszlim jár, aki szabadon felvételizett, pedig mehetett volna máshová is. Ez a remény jele: ezek a fiatalok valami mást szeretnének. A pápalátogatás igazán megmozdította az országot, és a keresztényekre terelte a figyelmet.”

Nyitóképen: Karakos, piactér. Fotó: Csudai Sándor