„Ezt a felvételt nem adják el Putyinnak, ugye?” – Kárpátaljai riportúton

A Mandiner tudósítói – Ádám Rebeka Nóra riporter és Ficsor Márton fotóriporter – elindultak kárpátaljai útjukra: tudósítások sorában számolnak be olvasóinknak a legaktuálisabb fejleményekről – a helyszínről!

***

A határ menti Barabás, a kalandos határátkelés, majd a beregszászi este után Nagyszőlősre jutottunk, hogy aztán nekiinduljunk a hegyeknek, ahol egykor a magyarok elei jöttek be a Kárpát-medencébe.

Gyertyánligetre érkezünk: egy 3500 fős mélyszórvány településen járunk, egészen fent a Keleti-Kárpátokban.

Egyrészt gyönyörű látvány fogad bennünket – nagyon szép a táj, annyira magasan vagyunk, hogy csupa hó minden –, másrészt viszont elképesztő szegénység és szedett-vedettség jellemzi a környéket. Ahogy haladunk egyre beljebb az országba és egyre feljebb a hegyekbe, mindannyian ösztönösen csendesebbek leszünk.

kevesebb emberrel tudunk szót érteni, s akik szóba is állnak velünk, sokkal ridegebbek.

Gyertyánligeten pár évvel ezelőtt még hétszáz magyar lélek élt, de mára jóval kevesebben maradtak, hiszen rengetegen vándoroltak ki a jobb élet reményében nyugati országokba, illetve érthető okokból nagyon sokan menekültek el a településről a háborús időszak kezdete óta.

A községből már három alkalommal soroztak be férfiakat – többnyire olyanokat, akik már voltak katonák, s megjárták a frontot 2014-ben. Első körben kilenc embert, majd hetet, s legutóbb négyet vittek el. A falusiak elmondása szerint egyébként a településen élő férfiak közül sokan önként jelentkeztek az ukrán seregbe.

A helyiekkel tényleg nagyon nehéz szót érteni. Egyrészt alig találni olyat, aki beszéli a magyart, s aki beszéli, az is rettentően töri, nagyon kell fülelni, hogy mit is próbálnak mondani. Angolul szinte senki sem beszél. Másrészt a híradás borzasztóan egyoldalú: 

A hírekben ugyanazokat a mondatokat ismétlik újra és újra, egységesített kommunikáció van, s a jelek szerint Magyarországot elég negatív fényben tüntetik fel.  Az ukrán propaganda tehát remekül működik. 

Azt is megtudjuk, hogy az ukrán elnök állítólag megtiltotta, hogy az ország területén bárki fotózzon. Legalábbis a buzgó „helyi erők” mindannyiszor ezt mondják, majd rendőrrel fenyegetnek, ahányszor észreveszik, hogy Marci képeket próbál készíteni. Persze azért így is megoldja a dolgot.

Gyertyánligeten egy üres óvodában ebédelünk, mert az óvodákat és iskolákat bezárták a háború kitörése után. Itt pakoljuk le a Karitász adományainak egy részét is. A jelenlévő dolgozók közül mindenki beszél magyarul – így vagy úgy. A meleg gulyásleves a kinti mínuszok után nagyon jól esik. Egyik vendéglátónk elárulja, hogy egyébként

– abból az egyik az ő családja –, a többiek már mind vegyes házasságban élnek.

Innen átvisznek minket egy családhoz, amely jelenleg csak anyukát és apukát jelent, hiszen mint kiderül, a fiuk önként vonult be az ukrán seregbe. Szívélyesen fogadnak ugyan, de némi ellenszenvet is tapasztalunk.

„A fiam önként jelentkezett katonának, meg sem várta a behívót. Már el is vitték a frontra” – mondja az édesapa a Mandinernek. Alig értjük, amit mond, hallhatóan valamiféle ukránnal keveredő magyar nyelvet beszél.

Így folytatja: „Ráadásul nem először, mert 2014-ben már kint volt Donbasszban. Akkor is önként állt be a seregbe. Onnan szerencsésen hazatért. Utána Csehországban dolgozott, onnan jött vissza katonának. Azt mondja: ki védje meg az országot, ha nem mi.”

Rákérdezünk, hogy helyi védelemre vitték-e, vagy egyenesen a frontra, mire az édesapa elmondja, hogy a keleti-fronton harcol, de érthető okokból azt nem árulja el, hogy pontosan hol, csupán annyit tudunk meg, hogy valahol Donyeckben.

– válaszolja a férfi, amikor megpróbáljuk megtudni, félti-e gyermekét. „Hiába tartottuk volna vissza, azt mondta, ez az ő dolga, megy és kész. Már 2014-ben sem tudtuk visszatartani, pedig akkor még semmiféle katonai képzettsége vagy tapasztalata nem volt.”

Az édesapa elmondása szerint egyelőre megfelelően érkezik az ellátás a frontra, és jól fel vannak szerelve a katonák. Már éppen pakolunk indulásra készen, amikor kiböki: „Ezt a felvételt nem adják el Putyinnak, ugye? Mondják csak, Orbán még mindig nagy barátja neki?”

A kérdés hallatán világossá válik számunkra, miért éreztünk némi ellenszenvet részükről, amikor megérkeztünk.

Megnyugtatjuk, hogy nem, biztosan nem adjuk el Putyinnak a hangfelvételeket. Végül mosolyogva válunk el.

Folytatjuk!