Álomvilág

2016. július 27. 17:42

Zsohár Zsuzsanna
Facebook
Hogy miért is simogatok még mindig migrincseket? Elmondom: nem simogatok. Egyszerűen képbe kerültem azzal a nyomorral kapcsolatban, amit az olaj és a fegyver okoz szerte a világban.

Az elmúlt napokban valaki rám írt, hogy ugyan, írjak már egy posztot »miért etetem még mindig a migránsokat« címmel. Fontos felhívás volt, függetlenül attól, hogy milyen élt szántak neki. Saját magamnak sem árt végiggondolni, hogy mi is az, ami továbbra is előre visz. Először talán azt érdemes megnézni, hogy mit is csinálok most.

Elmondom: gyakorlatilag semmit. Azon túl, hogy a kiszortírozott ruhákat az aktív segítőknek átadom, hogy osszák szét a határon – gyakorlatilag egyszemélyes hírgyűjtőként működöm. Semmi más. Ráléptek a lábamra, nem tehetek többet.

Hogy mit csinálnék, ha épp nem állna rajta a szandálomon a vezérelefánt? Valószínűleg sok színes riportot csinálnék arról, valójában mi is a helyzet körülöttünk. Lent lennék a déli határon, a gyerekeim nyaralása alatt pedig lestoppolnék Görögországba. De az is lehet, hogy egy hete Törökországból küldeném a helyi híreket. Nem tudom. Nagyon sokfelé lehetne most szakadni és nagyon sok helyen lenne szükség hiteles hírforrásra. De nem teszem. Olvasom az európai híreket, a közel-keletieket; olvasok a dél-kínai tengeri vitákról és az ukrán helyzetről. És miután mindent végigrágtam magamban, lenyelem és csendben maradok. A saját facebook oldalam kivételével nem nagyon csinálok semmit. Sőt, innen is egyre inkább a twitter felé tolom el a hangsúlyt. Néha ugyan egy-egy poszt alatt megjelennek többé-kevésbé kulturált kommentelők, de rég nem szólok nagyban senkinek, senkihez. Nincs ezzel baj, már magam is megcsömörlöttem attól, hogy a csapból is én folytam. Nincs hozzá hátterem, nem is igazán volt. Tudta ezt mindenki, akinek fontos volt tudnia: projektmunka. 

Nos, hogy miért is simogatok még mindig migrincseket? Elmondom: nem simogatok. Egyszerűen képbe kerültem azzal a nyomorral kapcsolatban, amit az olaj és a fegyver okoz szerte a világban. Sok-sok sebből vérzik az emberiség. Szinte mindet az olajmezők és a bombák égették rajta. És talán van még egy dolog: levettem a szemüvegem. Nincs a szemem előtt szűrő, ami különbséget tenne ember és ember között. 

Tegnap éjjel, míg az 1-3 müncheni merénylőt kergették – aki jó távol menekülve, nem szorongatva, magányosan mégiscsak az öngyilkosságot választotta – fel-felröppent a hír, hogy esetleg neonácikról van szó. Vagy mondjuk született németekről. Akiknek mellesleg mi is ugyanúgy lehetünk Kanacke, mint egy önmagát afgánnak kiadó paki. Felmerült, hogy európai vérengzett. Pont a Breivik-féle őrület ötödik évfordulóján. És megint nem éreztem semmit a merénylő irányában. Mint ahogy eddig is a szenvedő ember volt az, aki felé fordultam. A gyerekek, akiket hamburgerezés közben meglőtt, a fiatalok, akik az esti bulira készültek, az emberek, akiket hiába vártak otthon. Még mielőtt a twitterről visszaléptem volna facebookra, fogadást kötöttem magammal, hogy hány migránssimogatós friss komment lesz valamelyik publikus posztom alatt. Akadt. Állítólag – nem ellenőriztem, mert tökéletesen hidegen hagy, - más szélsőséges oldalakon is ott virított a képem, mint az ügyeletes fekete bárányé. 

Megértem az indulatokat. Ugyanakkor, csak a játék kedvéért feltételezzük, hogy mondjuk tősgyökeres német az elkövető. Változtat ez valamit? Nem. Ugyanúgy etettem német hajléktalant, küldtem csomagot a háborús Jugoszláviába, gyűjtést csináltam a kárpátaljaiaknak. Segítettem, mikor elért a kérés és volt rá lehetőségem. Lényegtelen, hogy hol, milyen formában. Majd a Jóisten eldönti, hogy helyes volt-e. 

Ami a segítés tényét illeti, továbbra is fenntartom: azok, akik most mezítláb a magyar határnál várnak, elképzelhetetlen szükségben vannak. Olyanok, mint a felszántott föld. Pusztaság, kilátástalanság. Rajtunk múlik, mit vetünk bele. Ha könyörületet, akkor könyörület nő belőle. Ha gyűlöletet, gyűlölet nő belőle. És még a virág is sokszorosa az elvetett magnak. Hát még ha fává cseperedik. 

Nem, én sem támogatom az ellenőrzés nélküli beutazást. Sőt. Amikor kiderült, hogy a magyar hatóságok rendszere tavaly augusztus 18-a körül összeomlott, és már csak papírfecnire vették le az ujjlenyomatot, hangosan kiabáltam. Mikor szeptembertől október végéig a magyar vasútvonalakon utaztattak át többszázezer (380-450?) embert, felemeltem a hangomat, hogy regisztráció nélkül talán nem kéne. Mert veszélyes. És akkor jött a kérdés: de akkor mi legyen? – és most már talán elmondhatom: nem csak újságírói szinten beszélgettem erről. 

Szóval, mi legyen? Elmondtam: jelenleg csak a határra érkezve lehet menedékkérelmet beadni, ezért a jelenlegi feltételek tükrében minden nem biztonságos harmadik ország (kezdésnek Törökország jó lenne) felől kell létrehozni belépési pontot. Mert az ENSZ menekültügyi játékszabályai bizony valamennyi EU-tagországra érvényesek. 

A Brüsszel-Isztambul útvonalon Szvilengrád adja magát, hogy egy akár 50.000 fős regisztrációs tábort lehessen felhúzni. Nem csak afféle drótkerítéses-szögesdrótos-konténeres-ikeaházas tábort, hanem akár komolyabbat. Akár többszintű ellátással. Hiszen a menekült nem feltétlenül a nyomorból menekül. Tavaly januárban még teherautókkal érkeztek a szírek Törökországba. Ma már csak csempésszel, legfeljebb egy hátizsákkal. Jó esetben élve. 

Szóval, regisztrációs központ: alapellátás, szállás, étkezés, orvosi felügyelet és szűrés. AKinek van pénze és akarja, magasabb szintű ellátást is megfizethet, természetesen státuszgarancia nélkül. Menedékkérelem helyi elbírálása, ami egy (tudom, utopisztikus) integrált európai rendszerrel jóval egyszerűbb, mint a dublini országok egymás közötti adatkérős postázgatása. A kérelem elbírálása, a biztonsági ellenőrzés, a mindenféle szakképzettségre, családi állapotra, készségekre és képességekre kiterjedő felmérés eltart 2-3-4 hónapig. Ennyi idő alatt máris akár a saját anyanyelvén le lehet tolni egy alap integrációs kurzust. Pl. a jogszabályok tekintetében. Mert bár a jogszabály nemismerete nem mentesít annak betartásától, de azt mindannyian belátjuk, hogy az ismerete nagyban megkönnyíti. Nyelvtanfolyam, ha szükséges, analfabétakurzus és a tábor életében való aktív részvétel könnyebben elviselhetővé teszi a várakozási időt – és jóval lecsökkenti a deprivációból eredő frusztráció, de akár a radikalizálódás esélyét is. 

Ha pedig valaki megkapta a pecsétet, akkor jó esetben a szakmája alapján egyenesen repülhet-buszozhat-vonatozhat a befogadó helyére. Ami egyrészt szociális kvótán, másodsorban pedig munkaerőpiaci allokáción alapszik. Megérkezése után három évig köteles az adott országban lakni. Természetesen munkát is vállalhat (sőt! az egyik legnagyobb probléma, hogy akarna dolgozni, de külön engedélyt is csak a státusz 12-18 hónapos elbírálása után kap) és vállalkozásba is foghat – ennek a szabályait prímán át lehet adni még a vizsgálati szakaszban. 

A státuszt öt évnél gyakrabban nem érdemes felülvizsgálni, mert a túl kicsire méretezett „biztos tartózkodás” nagyon nehezíti az integrációt. Ha valaki attól fél, hogy 1-2 év múlva valami oknál fogva lapátra kerül, sokkal nehezebben tud és akar integrálódni, 20 év után is kívülálló marad. Saját tapasztalat, végül hat évig tartott a Duldungom Németországban, de állandóan rezgett a léc. 

Előnyök: csökken a biztonsági kockázat, korai integráció kezdhető, egészségügyi szűrés mellett komplett pszichoszociális profilt is lehet készíteni a kérelmezőkről. Nincs tengeri út, nincsenek szétszakadt családok, nincs meglepetés a családegyesítés kérelmezésénél, hogy egy kérelmezőre tizenöt egyesítésre váró családtag jut. Kisebb a várakozási szakaszban a depriváció, ezért kisebb mértékű lecsúszást kell a befogadó országban az integrációnál visszahozni. 

Számomra elfogadhatatlan az, ahogy a balkáni országok – Magyarországot is ide számítva – középkori módszerekkel próbálja a határán felbukkanókat elrettenteni. Minden emberi értékemnek ellentmond, hogy párnapos csecsemők aszalódnak hetekig a napon, akiket a 8 km-es szabályt kihasználva még akár Budapestről is szó nélkül zsuppolnak vissza Szerbiába. 

A csempészkörök szálai a legmagasabb szintekig vezetnek. Nagyon sok szemet nagyon sok pénzzel fognak be évek óta ahhoz, hogy az országon tíz- és százezrek mehessenek keresztül. A szívem megszakad a helyszínen szolgálatot teljesítő rendőrökért, akiket halálra frusztrál az idióta szolgálati beosztásuk, a méltatlanul alacsony bér, a Timbuktu-alsót is alulmúló körülmények, a bizonytalanság és a felülről folyamatosan áramló presszió és agresszió. Miközben tökéletesen tudatában vannak annak, hogy valahol degeszre tömött zsebek tulajdonosai használják ki őket – pont ugyanúgy, mint a teherautókba tömött menekülteket.   

Abba a vitába nem megyek bele, hogy mihez van joga a menekültnek, mikor menekült és mikor nem. A nagyanyám is menekült volt. A barátaim között is sok van. És én is menekült vagyok. Menekültem az egyetemről, a házasságaimból, hülye helyzetekből, amiket vagy én okoztam, vagy mások. A sok kis karika közös metszete: elviselhetetlenné vált a helyzetem és kiléptem belőle. 

Mezei polgárként nincs jogom megkérdőjelezni azt, hogy aki három hétig rohad a szabadkai patkányetetőben, az vajon jókedvében teszi-e. Ha ítélkezni akarok, nyitva áll előttem – na jó, pont előttem nem, - a Bevándorlási Hivatal kapuja, ahol a megfelelő képzések után befolyást gyakorolhatok a rendszerre. A pálya széléről még én sem, még most sem látom a felét sem a személyes indokoknak. Éhes embert látok, beteg gyereket. El nem szállított szemetet, mintaszerűen tisztán tartott sátrat, hátizsáknyira zsugorodott családi vagyont. 

És szégyellem magam. Szégyellem magam, mert látom, mennyi akarat, lendület van ebben az országban. Annak ellenére, hogy elhagyta egymillió ember, még mindig rengeteg értékes elme van itt. Sajnos azonban azt látom, hogy egy jól irányzott propagandagépezet bedarálta az észérveket. Ahogy a német precizitást is világszinten csodáljuk, mindenkit megráz az auschwitzi gázkamrák pedáns adminisztrációja. Mindent lehet jóra és rosszra használni.   

Figyelem a gyerekeimet. Nézem, ahogy cseperednek és nyílik a szemük a világra. A múltkor az egyik fejecskében megakadt a »színesbőrű« kifejezés. Csodálkozva mondta: »de hát miért színes? Hát de nem is lilaaaaa?!« A lehetőségeket és a kapacitásokat kihasználva édenkertet lehetne építeni. Tudom, hogy ehhez most sok a félsz és sok az aggodalom. És tudom, hogy ezen én sem tudok változtatni. A merényletek nem csak embereket öltek meg, hanem a bizalmat is. A golyók lyukat ütöttek az összetartáson. 

Nem tudom, mi a megoldás. Aki ismer, tudja, hogy vagyok akkora ökör, hogy kiállok a viharba nyitott szívvel – csalánba úgysem csap mennykő. De most én is elveszítettem a lehetőségeket. Csak ülök itt csendben, simogatom a macskám és álmokat szövök könnyfüggöny mögött.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 112 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A szandálján áll a vezérelefánt, Uramteremtőn.
Hát nem kicsit beképzeltek ezek az Orbán-gyűlölők!

Kedves Zsuzsa ez erv arra hogy miert akar segiteni: tegye ezt megfelelo alapitvanyokon keresztul, helyben akar. Arra nem erv, miert kellene masok nyomorat hozzank importalni.

Ami a gyerekeket illeti: felver gyerekeket egyik kozosseg se fogja befogadni, se feherek se feketek/arabok nem lesznek, pont ez a legjobb erv a vegyeshazassag ellen, ezt tetszett volna meggondolni azelott hogy szines fasszal csinaltatja fel magat...

Minden emberi értékemnek ellentmond, hogy párnapos csecsemők aszalódnak hetekig a napon

Akkor miert akar beengedni es patyolgatni olyanokat akik ezt muvelik a sajat (?) gyerekeikkel?

'Egyszerűen képbe kerültem azzal a nyomorral kapcsolatban, amit az olaj és a fegyver okoz szerte a világban.'

Aprócska csúsztatás. Valójában az import pasiddal kerültél képbe.

'Ugyanakkor, csak a játék kedvéért feltételezzük, hogy mondjuk tősgyökeres német az elkövető.'

Miért nem az árammal játszol inkább, aljas liba?

Hát, kedves Zsuzsa, ez több sebből vérzik. Itt vannak rögtön azok, akiknek az elképzelt összkomfortos balkáni befogadótáborban a megvesztegethetetlen, objektív vizsgálók két-három hónap alatt földerítik a pszichoszociális karakterét, és hát sehogysenem tetszik. Azok visszaküldhetőek? Hová? És ha nem akarnak menni? Tűrhető, hogy nyomorban tengődjenek a határon? Elképzelhető-e esetleg, hogy a befogadótábor tök jól műxik, mindenkit sikeresen integrál, ezért akkora tömeget vonz be, amikor már nem marad idő a 2-3 hónapos vizsgálatra? Vagy ez tökkizárt? Ja, egyáltalán: csak nem egy zárt táborra tetszik gondolni?

Clintonné, mint pacifista?? Aki a helyszínen röhögött Kadhafi kilövésén!

"Nagyon sokfelé lehetne most szakadni"

Csak egy jó iszlamista kell hozzá.

És mi van a szír szeretővel, akit tévéstábbal várt a tengerparton?
Kész van a pszichoszociális profilja?

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés