Nem. De...

2016. október 2. 8:58
A legkeményebb Orbán-drukker is morzsoljon el ma szépen egy halk köszönömöt a távol maradóknak, az igennel vagy érvénytelenül szavazóknak, amiért adóforintjaikkal mind-mind hozzájárultak a NEM-kampányhoz, a NEM-ek győzelméhez, ezáltal pedig – az ő értelmezésében – Magyarország és Európa azonnali végpusztulástól való huszáros megmentéséhez.

Már azon voltam, hogy kegyes Földanya, Napanya, szellemek meg istenek segítségét kérem, amikor beugrott a kézenfekvő (azaz: zsebben lapuló) megoldás. Már arra, hogy mégis, ugyan, mit tegyek ma, a népszavazás napján.

Bizony, segítség kellett. Pedig a kérdés amúgy milyen egyszerű!

„Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” 

Az nem volt opció egy másodpercig sem, hogy igennel szavazzak, s úgy is láttam sokáig: ép ésszel ez lehetetlen is lenne. Ezen változtatott Kósa Lajos pénteken, amikor elmondta: ha az igenek győznek, lemond a kormány. Kósa persze trükkös, tudja, hogy az igen szavazatok is növelik a részvételt, tehát – mivel többségben úgysem lesznek – a nemek győzelmének érvényességéhez járulnak hozzá csupán. Tehát az ő malmára hajtják a vizet. Azt viszont Orbán Viktortól tudjuk tegnap óta, hogy aki nem hisz a csodákban, az nem realista. Tehát ha valaki most a kormány lemondatását érzi fontos ügynek (figyelem: ez a cél egy demokráciában nem hazaárulás, hanem a legtermészetesebb vágya az ellenzéknek), az most már értelmes cél birtokában szavazhat igennel. 

Én mondjuk semmilyen megfontolásból nem mondanék igent olyan kérdésre, amelyre az őszinte válaszom nem, úgyhogy az „igen”-opció nálam nem játszott. Az érvénytelen szavazat számomra ugyanígy nem jött szóba, hiszen senki nem számolja majd össze, mennyi volt a tudatosan érvénytelen, azaz következmények nélküli szórakozás az egész úgy, hogy – ha nem is sokba – időmbe és energiámba kerülne. 

Két opcióm volt tehát.

Az egyik, hogy teszek rá, nem megyek el. Jó sok érv szólt emellett. A másik, hogy elmegyek és behúzom a nemet. Emellett is szólt ugyanannyi. S mit tesz az ember, ha két lehetőség van, de nem tud dönteni, s ha a hold fénye sem hoz már világosságot?

Ezt.

A kérdés tehát eldőlt. Elmegyek. A válaszom a feltett kérdésre pedig nyilvánvalóan: nem. Persze hogy nem akarom, hogy Brüsszel kvótákkal kényszerítsen ránk migránsokat.

A jegyzőkönyv kedvéért azért összegyűjtöm az érveket mindkét lehetőség mellett. A súlyuk ugyanakkora. Nézzük először az otthonmaradást!

Először is: nem kerül időmbe, energiámba. Fontos érv. Még fontosabb viszont: nem leszek társtettes a népszavazás intézményének meggyalázásában. A kormány ugyanis úgy bánik épp a népszavazás intézményével, ahogyan Abdullah szokott Ulrikével szép, kölni szilveszteréjeken. Semmibe veszi, használja, saját érdekeinek és vágyainak megfelelően, fittyet hányva arra, hogy a használat cseppet sem rendeltetésszerű.

A népszavazást ugyanis arra találták ki, hogy a nép rászoríthassa valamire a parlamentet, amely nem hajlandó törvényt hozni magától egy adott kérdésben. Cseppet sem arra, hogy a nép boldogan támogatásáról biztosítsa a kormányt. Törvény adta lehetőség persze, hogy kormány is kezdeményezhet referendumot. Ez praktikus dolog: ésszerű, hogy nem kell aláírásokat gyűjtögetni, csak hogy ki lehessen írni azt a szavazást mondjuk az EU-hoz való csatlakozásról, vagy netán - mint az angolok esetében - a kilépésről. Ez most nem ilyen helyzet. A kormány húzása bár jogszerű, de visszaélés az intézménnyel magával. Ez pedig némely fideszes pártkatonák fitymáló megjegyzései ellenére sem „jogászkodás”. Aki szerint az, annak javaslom: villa helyett ezen túl egye hajsütővassal a mákos tésztát. Elvileg működik az is. Jó étvágyat! 

Aztán ott volt az az érv is, hogy felesleges a referendum. Népszavazást ugye elvileg csak olyasmiről lehet tartani, aminek eldöntése a magyar országgyűlés hatáskörébe tartozik. Az, hogy Brüsszel küldhessen-e kvótamigránsokat, nem ilyen kérdés, jogi következménye Brüsszelre nézve nincs. Itthon persze születhet a nyomán valami jogszabály, hozhat az Országgyűlés határozatot, vagy akár módosíthatja az alkotmányt - ezeket azonban népszavazás nélkül is megtehetné bármikor. Ehhez a színjátékhoz tehát nem asszisztálok – szólt az érv. Mert bizony tényleg kínos komédia ez. Azzal, hogy a Kúria átengedte ezt a kérdést, papíron a világ leghatalmasabb parlamentjévé, afféle Intergalaktikus Tanáccsá változtatta a Kossuth téri épületet. Csupán az a tény, hogy a magyar parlament tényleg hozhat döntést bármilyen ökörségről, hiszen egy szavazás levezénylése és egy határozat megszövegezése bármikor jogában áll, a Kúria értelmezésében egyenlő azzal, hogy hatásköre is van az adott kérdésben.

Vegyünk is néhány konkrét példát! A parlament határozhat mondjuk arról, hogy a Szaturnuszról származó organizmusok kizárólag Orbán Viktornak köszönetet mondó tükrös mézeskalácsszívvel léphetnek be a Mars bolygó területére? Hogyne. Semmi akadálya.

Deklarálhatja a magyar parlament, hogy kizárólag a jóváhagyásával lehet beiktatni az Egyesült Államok mindenkori frissen megválasztott elnökét? Persze. Hozhat ilyen tartalmú határozatot is. A valóságban lesz ettől hatásköre ezekben az ügyekben? No, ugyanígy nincs a ma népszavazásra bocsátott kérdésben sem. Konklúzióm tehát a következő volt: nem asszisztálok ahhoz, hogy viccet csináljunk saját intézményeinkből. 

Jött aztán a kampány és az azzal sikeresen kialakított, az egytől-egyig szubhumánnak tételezett migránsoktól rettegő, és/vagy azokat szívből gyűlölő tömegpszichózis. A félelem indokolt, a probléma valós (erről később), ez viszont nénike szavaival: túl lett tolva. A kampánypénzek eltapsolásának módjáról is emlékezzünk meg azért. Úgy sikerült 14 milliárd forintot szélbe, pontosabban nagyrészt haveri zsebekbe szórni, hogy csupán a kormány álláspontjának sulykolása kapott közpénzt. Mivel a Fidesz vezető stratégáinak közkeletű tévedésével ellentétben az adófizetők pénze nem az ő saját tulajdonuk, előállt a helyzet: a NEM-kampányt azok is fizették, akik otthon maradnak, akik igennel meg akik érvénytelenül szavaznak. 

Már csak ezért sem hazaárulózhat le egyébként bőszen NEM-et ikszelő polgártársunk senkit, aki nem megy el vagy másképp szavaz, mint ahogy szerinte helyes. Bizony: a legkeményebb Orbán-drukker is morzsoljon el ma szépen egy halk köszönömöt a távol maradóknak, az igennel vagy érvénytelenül szavazóknak, amiért adóforintjaikkal mind-mind hozzájárultak a NEM-kampányhoz, a NEM-ek győzelméhez, ezáltal pedig – az ő értelmezésében – Magyarország és Európa azonnali végpusztulástól való huszáros megmentéséhez. 

A mai népszavazással persze nem mentjük meg sem Magyarországot, sem Európát: nemhogy jogi következménye nem lesz a referendumnak, de még a lehetséges politikai következmények is igen ködösek. 

Ha csak idáig jutottam volna a gondolkodásban, nyilván otthon maradok és semmi szükség nem lett volna arra, hogy feldobjam azt a kétszázast. De nem csak idáig jutottam. Jöjjenek tehát az érvek amellett, hogy érdemes behúzni azt az ikszet a nem mellé!

Először is: valójában nem kerül sok energiámba és időmbe egyáltalán. Gyaloglással, szavazással együtt úgy 17 perc az életemből. Egyáltalán nem biztos persze, hogy lesz bármilyen politikai következménye, de ha nem lesz, a hazámnak azzal sem ártottam. Ha meg valami csoda folytán mégis lesz, ha mégis hozzájárulok ahhoz, hogy Brüsszelt és Berlint eltérítsem eszement, felelőtlen, ideologikus Willkommenskulturjától, akkor használtam a hazámnak és Európának. Ez nyilván megér 17 percet.

A séta ráadásul egészséges.

A nemek győzelme persze nélkülem is meglenne, a kérdés ma csupán az, hogy meglesz-e az érvényességhez szükséges részvételi arány. Ha nem, annak sincs jogi következménye, mint ahogy az egész referendumnak nincs. Ha viszont elfogadjuk, hogy politikai következménye bár nem feltétlenül lesz, de akár lehet is, akkor el kell fogadnunk: az érvénytelenségnek is lehet. Sőt. Ha érvénytelen a népszavazás, az remek kommunikációs ütőkártyát adhat Brüsszel és Berlin kezébe: lám, lám, a magyarok a saját törvényeik szerint szükséges arányban sem mentek a brüsszeli tervek ellen szavazni. Ha ez történne, akkor sem lenne persze kötelező kvóta holnaptól: hogy az mennyire működésképtelen ötlet, azt már első bedobásakor is megmondtuk, azóta meg a gyakorlat is bizonyította, például amikor a Lettországba telepített kvótamigránsok két hét elteltével szépen visszamigráltak Németországba. 

Nincs azonban igazuk azoknak, akik emiatt legyintenek: ha lenne kvóta, akkor sem lenne nálunk migráns, de politikailag a kvótaötlet amúgy is megbukott már, minek is törődni ezzel az egésszel? Egyrészt: egy kötelező kvótát már megszavaztak a fejünk fölött, egy másikat tervbe vettek. Jó lenne kiverni a fejükből végleg. Azt vállaltuk az EU-csatlakozással, hogy EU-tagországok állampolgárai szabadon jöhetnek hozzánk. Azt nem, hogy akármikor akármennyi szírnek álcázott afgán is így tehet, ha a német kancellár véletlenül meginvitálta őket Európába, de mégsem tud velük mit kezdeni.

Ha a Közel-Kelet és Afrika demográfia görbéit nézzük, meg a mieinket itt Európában, elég egyértelmű, hogy egyre több tízmillióan lesznek, akik, ha tehetnék, átugranának inkább hozzánk. Minden olyan üzenet tehát, amely meghívólevélként értelmezhető, felelőtlen. Idegen kultúrájú népeket egymásra ereszteni bár humánus befogadásnak látszhat, valójában embertelenség: a határok nem gonosz, csúnya dolgok akkor, ha azt választják szét, ami nem tartozik össze. Ilyen esetben a határok a békét szolgálják.

Most tehát Európa dolga a határvédelem és annak deklarálása, hogy nincs beengedés. Ehhez cseppet sem kell gyűlölni „a migránsokat”. Attól, hogy valakit nem engedek be a házamba, még egyáltalán nem gyűlölöm. A sok európai píszí-széplélek sem fogad be az otthonába nehéz sorsú hajléktalanokat, pedig minden városban vannak. Hogy meg lennének lepve mégis, ha azt tenném velük, amit ők ma rendszeresen Magyarországgal! Azt kezdeném híresztelni, hogy gonoszok, a gyűlölet irányítja őket. Hajléktalangyűlölők mind. Joggal kérnék ki maguknak. Ahogy mi is. Szó sincs gyűlöletről akkor, amikor nem fektetünk hajléktalant az ágyunkra. Józan észről van szó csupán. Az emberi oldalunkat adófizetés formájában mutatjuk meg, elvárjuk cserébe, hogy az általunk fenntartott intézmények gondoskodjanak a rászorulókról. Nem a mi lakásunk falai között.

Az Orbán Viktor által is felvetett líbiai biztonságos zóna kialakítása, az odamenekülők ellátása egyébként ilyen humánus, a józan ész talaján álló ötlet. Ezért volt nagy kár a tömény migránsgyűlöletre hergelő kampány itthon. Arra tényleg nem volt semmi szükség. A tömeges betelepülés elutasításához nem kell semmilyen gyűlölet.

Elég a józan ész is.

Visszatérve a magyar népszavazás érvényességére: az a gond, hogy ha ma nem jön össze az 50 százalék fölötti részvétel, az bizony akár hivatkozási alap is lehet a brüsszeliták számára, ha ügyesen használják. Akkor sincs itt a világvége, de lehet, hogy könnyebben állhatnak elő újabb és újabb elmebajos ötletekkel. 

Rögzítsük: ezért a helyzetért a kormányt terheli a felelősség. Míg a migránskrízisre adott rossz válaszokért Merkel és Juncker felelősek, a magyar kormány pedig alapvetően helyes irányt vitt a kérdésben, a népszavazást egyáltalán nem Brüsszel vagy Berlin kényszerítette ki. Az a kormány saját döntése volt – a jól ismert érvényességi előírások mellett. Mégis kiírta, mégis kockáztatott, mégis hazardírozott.

Mondhatnám, hogy egye meg akkor a kormány, amit főzött, csakhogy sokkal jobban szeretem a hazámat még annál is, amennyire a kormánynak ettől a húzásától undorodom. Ez érzelmi terror, éppen erre játszik rá: hogy morális kötelességként tünteti fel a NEM-szavazatok leadását. Nos, pont a kormány nem teheti ezt ebben a helyzetben, amelyet ő maga állított elő. Ettől még el kell kerülni az érvénytelenséget, azt, hogy Brüsszelnek és Berlinnek papírja legyen róla: a magyarok nem ellenzik a beteg migránsügyi ötleteket. Magyarán: elmegyek és behúzom az ikszet a nem alá.

Itt tartottam a gondolkodásban, amikor Orbán Viktor félbeszakított: pénteken közölte, hogy a részvételi arány valójában nem is fontos, ő akkor is nagyon erős tud lenni Brüsszel ellen vívott örök háborújának ezen a csatáján, ha nem érvényes a népszavazás, de sok a nem. Hoppá. Akkor tehát mégsem kell a szavazatom. Nem megyek, gondoltam. Aztán persze azt, hogy Orbánnak nincs igaza: ha valami számíthat, az az érvényesség. 

Talán már érthető, miért döntöttem végül fej vagy írással. 

Elmegyek tehát és behúzom az ikszet a „nem” alá. Van viszont még itt három, ennél is jóval fontosabb nem, amelyet talán sokkal fontosabb észben tartanunk, mint ezt a népszavazást. 

1. NEM hazaáruló, aki otthon marad.

2. NEM hazaáruló, aki érvénytelenül szavaz.

3. NEM hazaáruló, aki igennel szavaz. 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 195 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés