Több százezer áldozat, horribilis anyagi kár és jogi aggályok – húsz éve rohanta le Irakot az USA

„A Nyugat minden aktív beavatkozását úgy szokás értékelni, hogy az nem csupán a »legitim« nyugati érdekek védelmét célozza, hanem maguknak az őslakosoknak is fejlődést biztosít. Megfeledkezvén arról, hogy minden közvetlen, sőt, akár egyenesen jóindulatú külső beavatkozás is csak megzavarhat egy adott nemzeti fejlődést” – írja eredetileg 1954-ben megjelent könyvében az egykori Osztrák-Magyar Monarchia galíciai tartományában, Lembergben Leopold Weiss néven született, későbbi Muhammad Asad.

Irak az egyik főbb jelenkori példája annak, hogy e szavak nemcsak tűpontosak, hanem egyszersmind látnoki jelentőségűnek is tűnhetnek. Azt, hogy a 2003-as invázió e tragikusabb történelmi tapasztalatok tárgyköréhez tartozik, híven érzékelteti a szintén közép-európai illetőségű, néhai Zbigniew Brzezinski is: „Elsősorban az erőre támaszkodva próbálunk egy olyan struktúrát létrehozni, amit erőszakkal lehetetlen [...]

Az amerikai globális hegemónia fenntartásában a maga idejében bevallottan érdekelt szerző e nagyhatalmi önkritikát gyakorló gondolatai fél évtizeddel az iraki események kezdete után máris jelzik e történelmi zsákutca roppant térfogatát, miként azt is, hogy itt nem csupán afféle „szokásos”, Amerika- és/vagy imperializmusellenes mítoszokról van szó.

Irak fekete doboza

Két évtizeddel a történtek után még tisztább a kép. Nem véletlen, hogy az eltelt időszakban a legváltozatosabb irányokból és számos tekintetben érte bírálat mind az egyoldalú ámokfutást, mind annak mögöttes indítékait olyan jeles és neves gondolkodókkal kezdve, mint a magyar származású Ferencz Benjamin nemzetközi jogász, aki egyenesen háborús bűncselekményekkel vádolta George W. Bush elnököt, II. János Pál pápa vagy Lech Walesa, a posztkoloniális szerzőkön át (pl. a néhai közgazdász Samir Amin) a nyugati fősodor egyes alkotóiig (Zbig’ Brzezinski, Brent Snowcroft). A kritikai szempontok többrétűek, és külön-külön is hangsúlyosak.

A leggyakrabban hangoztatott vádak egyebek mellett a beavatkozás egyoldalúságához, nemzetközi jogilag aggályos jellegéhez, az emberi, illetve anyagi áldozatokhoz, a térség kiéleződő vallási-felekezeti konfliktusaihoz, illetve általános destabilizálódásához kapcsolódtak.

Ahelyett, hogy bővebben belemennénk e helyen e bírálatok tárgyának részleteibe, megrendítő felidézni azt, hogy

Mindez egy olyan konfliktus eredményeként történt, amely nemcsak emberi, hanem anyagi áldozatokkal is járt az „elkövető” részéről is, hiszen annak pénzügyi összköltségét a pártatlan amerikai kongresszusi költségvetési hivatal (CBO) horribilis, 1,9 billió (ezermilliárd) dollár körüli összegre becsülte. 

Még súlyosabb az összkép, ha a konfliktus közvetett következményeivel kalkulálunk. Az ISIS számára akarva-akaratlanul is biztosított táptalajon az elszabaduló pokol Szíriára is tovagyűrűzött, aminek önmagában is drámai következményei lettek, a tömeges migrációs szövődményeiről nem is beszélve. Ehhez hozzátehetjük, hogy a régóta lappangó felekezeti konfliktusok fellángolása akkoriban nem állt meg Iraknál és Szíriánál, hanem ugyanúgy külső geopolitikai sokk indította be Libanonban, Jemenben és Bahreinben is, amint arra a szingapúri diplomata Kishore Mahbubani is rámutatott. 

Latorállamok és lator nagyhatalmak?

Hosszasan lehetne még sorolni, hogy mi ment végbe a közel-keleti országokban az invázió folyományaként, anélkül, hogy az ember idealizálni akarná az iraki rezsimet, amelynek zsarnoki mivoltára már szintén többen rámutattak világszerte, elég, ha csak Drábik Jánosra vagy Václav Havelre gondolunk.

a térségben, és innen kiindulva terjeszteni lehet a demokráciát a Közel-Keleten. E vízió lényege, hogy a fennálló közel-keleti rezsimek eltávolítása előkészíti a talajt a demokráciának, ami nyomán, ismét Brzezinski szavaival élve, „szárba szökken a szabadság.” E folyamatoknak úgy kellett lezajlania, hogy – és ez napjainkra már-már történettudományi közhely – eközben mindvégig kérdéses volt azok hitele is. Hiszen hosszú-hosszú hagyománya van az antidemokratikus rendszereknek való amerikai nagyhatalmi „udvarlásnak” éppúgy, mint az állami terror és a különböző, véres puccsok XX-XXI. századi, taktikai támogatásának geostratégiai érdekekből, diplomáciai vagy titkosszolgálati manőverekkel. E spektrum szerteágazó és széles, Szaddámtól Pinocheten és Szuhartón át Reza Pahlaviig oda, majd Szaúd-Arábiától Vietnámon és Guatemalán át vissza Irakig.

Ahol megszámlálhatatlanul sokan vesztették életüket, mely abszolútum fényében a másik, politikai serpenyő eredményei viszonylagosak. Ezek alapján felmerül, hogy nemcsak „latorállamok,” hanem lator nagyhatalmak is vannak?

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Amerika e vázlatosan érintett, a globális térben véghezvitt ténykedéseivel a világtörténelmi szemhatáron egyedülálló lenne. Sőt azt sem, hogy voltaképpen ne lenne szofisztikáltabb, vagy kevésbé könyörtelen, mint történeti alternatívái, különösen a hidegháborús évtizedekben. Erről majd az idő ad számo(ka)t.

Intervenciók és ördögi körök

Míg e kérdést eltesszük további elmélkedésre, idézzük fel, ahogyan a boszniai származású irodalmi Nobel-díjas szerző, Ivo Andrić magyarul Vihar a völgy felett címmel megjelent történelmi regényében az ifjú francia Des Fosses vall a travniki konzulnak önnön belső ellentmondásairól: „Egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy mennyire tévedünk [...] amikor mindenütt a saját szemléletünket, a kizárólag racionális élet- és kormányzási módunkat akarjuk bevezetni…”

Azt, hogy hasonló értékelés, illetve önkritika bő két évszázaddal később egyes nagyhatalmak külpolitikai napirendjével kapcsolatban megfogalmazható-e – beleértve a jelen évforduló okán felidézett, 2003-ban homályos alapokon kinyitott iraki „Pandora-szelencét” is –, pusztán csak találgathatjuk. 

Csakhogy a probléma itt nem is a helyzetek azonosságában rejlik. Senki sem gondolhatja, hogy tökéletes az egyezés Irak és egyes történelmi előzmények, például a szóban forgó napóleoni, vagy akár a világháborúk között. A Fallúdzsa második ostromakor bevetett, genfi egyezményekbe is ütköző fehérfoszfor sem nukleáris fegyver, sem növényirtószer… 

Ami fejtörésre ad okot, az éppenséggel itt az, hogy maga a körvonalazódó különbség nem elég nyilvánvaló ahhoz, hogy elhallgattassa egyes múltbeli előzmények áthallásait. Ahhoz pedig szintén nem annyira szembetűnőek az eltérések, hogy az ember ne gondoljon bele abba, hogy egyes nagyhatalmi lépések egyéb rivális nagyhatalmak részéről ellenhatásokat szoktak szülni – aminek az embertelen tétjét közelről látjuk a szomszédban zajló háború árnyékában is. 

A gyergyóremetei Cseres Tibor írja Bizonytalan század című regényében a második világégés végnapjairól, hogy „az emlékezők, általában értelmesek és tájékozottak lévén, jól tudják, hogy abban a  háborúban egyebütt hasonló és még sokkal iszonyatosabb gonoszságok és szerencsétlenségek történtek. És azóta is…” A jelenlegi időszak, amelyben élünk, a maga zaklatottságával, ingatagságával és módján, visszhangozza e mű címét.Í

A szerző arab filológus, médiakutató

Nyitókép: Amerikai katona Bagdadban 2003. július elsején, egy merényletet követően (MTI)