A Brexit miatt francia kalandorok szálltak meg egy brit zátonyt – Patagónia nevében?!
2019. november 03. 16:10
A La Manche csatornában fekvő Minquiers-zátonycsoport hivatalosan brit felségterület – azonban Jean Raspail, a veterán, reakciós francia kalandor-író és követői rendszeresen megszállják azt, méghozzá a Patagóniai Királyság nevében. Hogy mi ez az egész? Elmagyarázzuk a százötven éves kalandot, benne többek közt mapucse indiánokkal, legatyásodott francia ügyvéd-királlyal és a Brit-szigetek legdélebbi budijával!
2019. november 03. 16:10
p
0
0
8
Mentés
Minquiers egy szigetcsoport a La Manche-csatornában, amely a Jersey-i Bailiffség nevű brit koronafüggőséghez tartozik, Jersey szigetétől mintegy 15 kilométerre délre, a francia Saint-Malótól harminc kilométerre északra található. A szigetcsoport elnevezéssel talán sokat is mondtunk: ahogy a III. Napóleon uralmát a Csatorna-szigeteken kihúzó Victor Hugo könyvének, A tenger munkásai-nak egyik szereplője fogalmaz,
Minquiers nem egyéb, mint „néhány megátalkodott kavics”.
”.
Bár Minquiers árapálykor előbukkanó sziklapadja nagyobb, mint Jersey, dagálykor csupán néhány szikladarab emelkedik ki a vízből, ezek közül a legnagyobb a körülbelül 150 méter hosszú és 40 méter széles Maîtresse-Île.
Minquiers lakható zátonya
Gyér növényzet, gyér történelem
A fősziget a fűcsomókat leszámítva teljesen kopár, és bár találunk itt egy helikopter-leszállópályát meg néhány épületet is (köztük egy leopárdszobrokkal ékített vámházat), a szigetnek nincs állandó lakosa, csupán néhány jersey-i merészkedik ki ide nyáron. Akinek kedvet hoztunk, hogy következő vakációját ezen a vigasztalan kőrakáson töltse, készüljön fel a visszafogott komfortra: se ivóvíz, se áram nincs a szigeten, és a budi is közös. Ezen felirat található, amely büszkén hirdeti:
ez a Brit-szigetek legdélebbi vécéje,
ha nem tetszik, tessék igénybe venni a jersey-i vagy a guernesey-i reterátokat.
Minquiers a 13. század óta angol fennhatóság alá tartozik, a Francia Királyság ugyan Normandia 1204-es meghódításakor bejelentette igényét a szigetcsoportra, de túl nagy erőfeszítéseket nem tettek a megszerzésére. A 17. századtól kezdve csempészek fordultak meg Minquiers-n, itt rejtették el a Franciaországba vagy Jersey-be eljuttatni kívánt dohányt, ólmot, szőtteseket és egyéb árukat. A 19. században aztán megjelentek az osztrigahalászok is.
1939-ben a kalandos életű festő, Marin-Marie vezetésével 35 francia kötött ki a Maîtresse-Île-en, hogy (a francia fennhatóság kinyilvánítása mellett) menedékhelyet építsenek a halászok számára, és két nap alatt egész pofás kis kunyhót dobtak össze, ám a hidroplánon odarepülő cherbourg-i hatóság nyomására – miután diadalmasan elénekelték a Marseillaise-t – csakhamar távoztak is a szigetről.
Aztán 1945. május 23-án, vagyis jó két és fél héttel az európai háború lezárulása után egy francia halászhajó horgonyzott le Minquiers-nél, a halászok nagy meglepetésére egy felfegyverzett Wehrmacht-tiszt bukkant fel, aki elmondta: az itt tartózkodó maroknyi németről hogy, hogy nem, megfeledkeztek az angolok,
vinnék már át őket Angliába, hogy feladhassák magukat.
A háború után az Egyesült Királyság és Franciaország a Hágai Nemzetközi Bíróság elé vitték a szigetek ügyét, többéves kimerítő vizsgálat után 1953-ban született meg a verdikt: Minquiers az angoloké.
*
Hosszú évtizedek után is vannak azonban, akik nem hagynák ennyiben a dolgot. Október 22-én öt francia szállt partra a főszigeten, hogy az ott található zászlórúdra felhúzzák lobogójukat – igaz, ez nem kék-fehér-piros, hanem kék-fehér-zöld színekben pompázott. Ugyanilyen színekre festették át a budit is, és a feliratot is lecserélték: az általuk elhelyezett táblán az volt olvasható, hogy ez „a Patagóniai Királyság legészakibb vécéje”.
Patagónia, régi térképen
Patagóniai Királyság?!
De hogy jön ide a Dél-Amerika déli részén elterülő Patagónia, és miféle királyságról van szó? Elvégre az atlaszok szerint a területen a nagyon is köztársasági Chile és Argentína osztozik. Nos, Patagóniai Királyság nevű államalakulatot a valóságban természetesen nem találunk, viszont nagyon is létezik néhányak lelkében. Olyasféle képzeletbeli ország ez, mint a Tihanyi Királyság, amelyet Somogyi Győző festő és barátai gondoltak el a kádári szocializmus idején afféle idealisztikus rendszeralternatívaként. A különbség abban áll, hogy
a Patagóniai Királyság valós történelmi alapokkal bír.
1857-ban egy Antoine de Tounens nevű périgord-i ügyvéd otthagyta jólmenő praxisát, és Párizsba utazott, hogy a francia kormány anyagi hozzájárulását kérje tervéhez, amit azonban az adminisztráció gúnyos mosollyal söpört le az asztalról. A szabadkőműveseknél is bepróbálkozott, sok sikerrel azonban itt sem járt. Való igaz, a terv hóbortosnak tűnhetett: Tounens a térképéket bújva észrevette, hogy egy Dél-Amerika déli részén elterülő területet még sem Chile, sem Argentína nem vonta fennhatósága alá. A területen a mapucse indiánok éltek, akiknek az inkák és a konkvisztádorok hódításait is sikerült visszaverniük, Tounens azonban úgy gondolta, alattvalójává teheti a bennszülötteket a Patagóniai Királyság megalapításával.
Az ügyvéd 1858-ban – leendő királysága pénzével, kitüntetéseivel és kék-fehér-zöld zászlójával felszerelkezve – Chilébe utazott. Miután elsajátította a mapucse nyelvet, felvette a kapcsolatot a mapucse katonai vezetővel, Quilapánnal, akit magával ragadott Tounens elképzelése, hogy a helyi indiánokat egy III. Napóleonnal szövetkező alkotmányos monarchia égisze alatt egyesítsék. Annál is inkább, mert egy mapucse sámán korábban a jóslatot tette, hogy a törzset egy fehér idegen fogja megvédeni a brutálisan fellépő Chilei Köztársasággal szemben.
Orélie-Antoine de Tounens
1860 novemberében Tounens valóra váltotta az otthoniak által lefitymált tervét: először az Araucaníai Királyságot kiáltották ki, ehhez pedig három nap múlva csatlakoztak a patagóniaiak is.
Az egyszeri périgord-i ügyvéd I. Orélie-Antoine néven lépett trónra,
és bejelentette, hogy igényt tart a 42. szélességi foktól egészen a Horn-fokig terjedő területre. Csakhamar visszautazott Valparaisóba, hogy megírja az ország alkotmányát, és a létrehozandó hadsereg előkészítésével bajlódjon, de nem feledkezett meg arról sem, hogy levelet küldjön egy périgord-i lapnak, beszámolva „Új-Franciaország” megalapításáról – a hírt azonban továbbra is gúnyolódva fogadták Franciahonban.
Néhány hónap múlva a legatyásodott király egy lóból, egy öszvérből és egy szolgálóból álló csapata élén visszaérkezett az indiánok közé, akik felettébb lelkesen fogadták. A kaland azonban hamar véget ért: Chile és Argentína nem szándékozta átengedni az ásványkincsekben bővelkedő területet a francia ügyvéd-királynak. Rövid idő alatt elfoglalták a királyságot, I. Orélie-Antoine-t 1862-et letartóztatták, majd visszaküldték Franciaországba. Egészen 1878-ban bekövetkező haláláig,
egyre mélyebb nyomorban is rendületlenül szövögette megalomán álmait a királyság visszahódításáról,
néhányszor el is hajózott Dél-Amerikába, de mindannyiszor útját állták.
*
Jean Raspail
Raspail kalandjai
A Patagóniai Királyság története azonban itt nem ért véget. Egyrészt azért, mert a nem létező királyság uralkodói címe tovább örökítődött, ma egy Frédéric Luz nevű francia heraldikus viseli.
Abban viszont, hogy a királyság szelleme máig fennmaradt, a legnagyobb érdeme az ultrakonzervatív, monarchista francia írónak, Jean Raspailnak van. A baloldali értelmiség által máig iszonnyal emlegetett A szentek tábora szerzője (a könyvről és az íróról itt írtunk részletesebben) szerelmese az Antoine de Tounens-éhoz hasonló, hiábavaló küzdelmüket törhetetlen emberi tartással megvívó figurákat felvonultató történeteknek.
A Patagóniát korábban bejáró és a régióval több könyvben foglalkozó
Raspail a nyolcvanas évek elején remek regényben írta meg Tounens történetét,
ugyanekkor pedig a királyság főkonzuljává nevezte ki magát. Raspail és társai egy „második hazát” látnak Patagóniában, „egy hazát, amely menedékül szolgál azok számára, akik hisznek a transzcendenciában, a gondolatok felemelésének szükségességében”.
Itt pedig visszajutunk a friss minquiers-i kalandhoz: az akció mögött ugyanis a „patagón főkonzulátus” által kiadott sajtóközlemény szerint az aggastyán francia író áll. Mint írják, a „Brexit aktuális kontextusában” Őfelsége, I. Orélie-Antoine kormánya azzal bízta meg Raspail főkonzult, hogy hadműveletet szervezzen a Minquiers feletti patagón szuverenitás újbóli kinyilvánítására.
A patagón kommandó délután 5-kor, naplementekor érkezett meg a szigetre, hogy nehezebben vehessék észre őket.
Ugyanekkor a Maîtresse-Île-en tartózkodott két helyi épület tulajdonosa, akik az elmúlt hetekben dúló rossz idő miatti károkat mérték fel, ők viszont csak azt látták, ahogy a kommandó elhajózik Franciaország irányában. Hamarosan aztán észrevették a zászlócserét is, és gondoskodtak arról, hogy ismét az Union Jack lobogjon Minquiers felett.
Nem ez az első patagón hadművelet egyébként a La Manche-csatornában: 1984-ben maga Raspail hajózott ki a Maîtresse-Île-re, hogy felhúzza ott a kék-fehér-zöld zászlót. Az akciót 1998-ban is megismételték, a patagón udvar ekkor arra hivatkozott, hogy így tiltakoznak „a Falkland-szigetek britek általi elfogadhatatlan megszállása” ellen.
A szigetről eltávolított brit zászlót Raspail Párizsban átadta a brit nagykövetnek. 2012-ben, 2014-ben és 2016-ban ugyancsak megjelentek a patagón udvar képviselői a szigeten. Jersey kormányzata a legutóbbi eset kapcsán közleményt adott ki, ebben azt írják, tisztában vannak azzal, hogy Jean Raspail folytatja tréfái sorát – az viszont mély csalódással töltötte el őket, hogy patagón színekre festették át a minquiers-i budit.
Szerinte ugyanis nem arról van szó, hogy az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, és most Franciaország beavatkozna a háborúba, hanem arról, hogy egy indokolatlan tabut feloldanak Ukrajna javára.
A francia kormány megpróbált új választójogi törvényt bevezetni tengerentúli területén, de az emiatt kitört zavargásokon már hat napja nem tud úrrá lenni. Hat ember meghalt, tetemes az anyagi kár.
Meg Trump. Ugyanis mindkét ország attól tart, hogy a világ dolgaiba való belecsendőrködéssel szakító új amerikai kormány nem védi meg őket, muszáj tehát szövetségeseket keresniük.
A jelenlegi kulturális háborúk alatt a nyugati világ sosem látott nyomás alatt áll, hogy ne csak a vallásától, hanem minden történelmi eredményétől is elforduljon.
Magyarországon senkit sem foglalkoztatnak ezek a külföldi hírek.
Sokkal fontosabb az, hogy magyarul közölt cikket a New York Times a kelet-európai agrárbárókról.
"Nem túl gyakori jelenség, hogy az egyik legnagyobb amerikai lap, a The New York Times magyarul jelentessen meg egy cikket.
Most azonban mégis megtették.
A három szerző a "Pénzes gazdák - hogyan fejik meg az Európai Uniót az oligarchák és a populisták?" című írásában Fejér megyét veszi górcső alá, hogy bemutassa miként működik Magyarországon az agrártámogatási rendszer."
„De Magyarországon és Közép-és Kelet Európa nagy részén ennek a zöme a jó összeköttetéssel rendelkező hatalmasok zsebébe vándorol."
https://alfahir.hu/2019/11/03/agrarbarok_mezogazdasag_tamogatas_agrarmutyi_new_york_times
Erről nem ír a Mandiner, amely minden cikk megjelente előtt, a cenzor jóváhagyását kell kérje, az adott cikk kormánypártisága mellett.
Szebb Jövőt!