A három Törökország – így nyerhet vagy veszítheti el a választást Erdoğan

2023. május 13. 18:01

A vasárnapi választáson legalább három teljesen különböző Törökország, a szekuláris nyugati part, a konzervatív belső vidék és a kurd régió eltérő politikai akaratai csapnak össze egymással, s így fog eldőlni Erdoğan sorsa is. Folytatódik Megérteni Törökországot cikksorozatunk!

2023. május 13. 18:01
null
Kohán Mátyás
Kohán Mátyás

A Megérteni Törökországot cikksorozatunk második részében a török választási földrajzzal foglalkozunk – hiszen akár megőrzi hatalmát Recep Tayyip Erdoğan, akár legyőzi Kemal Kılıçdaroğlu, az mindenképpen a választási földrajzzal való ügyes sakkozás eredménye lesz. A török gazdaságról szóló első részt itt olvashatja el.

***

Amikor választási földrajzra gondolunk, Magyarországon egy viszonylag egyszerű képlet jut az eszünkbe: makacsul balos fővárosunk (annak is zöld-liberális budai és inkább szociáldemokrata pesti része) áll szemben a kőkonzervatív vidékkel, melyből egy-két helyen kikandikálnak a szociáldemokrata gondolatokra időnként fogékony megyei jogú városok, és a szélsőjobboldalnak néha táptalajt kínáló Északkelet-Magyarország.

Ez ugyanakkor egy nyelvében, etnikumaiban és vallásában viszonylag homogén ország választási földrajza – Törökországban viszont a jelentős kurd kisebbség és az iszlám egymással élesen szemben álló ágai bonyolítják az egyszerű város-vidék relációt, melyben az ország vezetésére pályázóknak meg kell találniuk a nyertes képletet.

A nagyvárosok Atatürköt kérik vissza

Törökországból jelen állás szerint legalább három van, de inkább több. Az egyes számú Törökországot a nyugati, délnyugati tengerpartok fejlett, gazdag nagyvárosai és vonzáskörzetük jelenti: Isztambul, İzmir, Bursa, Törökország három európai tartománya és még néhány égei-tengeri tartomány.

Bár ez a terület földrajzilag az ország elenyészően csekély részét teszi ki, több tízmillió török hazája, ezáltal megkerülhetetlen politikai erő.

Ezeket a városokat egy nyelveket és vallásokat nem ismerő marslakó nehezen tudná megkülönböztetni Közép-Európától –

néhány éves autókkal (igaz, Európában kevéssé elterjedt, török gyártmányú Renault és Fiat szedánokkal), új iPhone-okkal széles, tiszta bevásárlóutcákon járkáló, fedetlen fejű, nyugatiasan öltözött, mérsékelten vallásos, jól kereső törökök lakják őket, akik ragaszkodnak a Törökországot muszlim szultanátusból szekuláris köztársasággá alakító Mustafa Kemal Atatürk, az első világháború utáni első török elnök örökségéhez.

Politikai preferenciáik is ennek megfelelők: a török politika örök háromosztatúsága, a jobboldali muszlim konzervativizmus, a baloldali világi kemalisták és a szocialista kurd pártok közül ők a másodiknak a bástyái. Ezeken a területeken Erdoğan legfényesebb győzelmeinek idején is tarolt a Köztársasági Néppárt (CHP), a közös ellenzéki elnökjelölt, Kılıçdaroğlu pártja.

E nagyvárosok népe ezer gazdasági szálon kötődik a Nyugathoz, nem érdekli őket a politikai iszlám,

nem Erdoğan tette őket gazdaggá, cserébe idegesíti őket az erdoğani infláció – nincs ok feltételezni, hogy e városok magja épp most szavazna a regnáló elnökre.

Ugyanakkor az „első Törökország“ politikai homogenitásába a késő huszadik században már egyre inkább bezavar a robogó urbanizáció, ami szinte kizárólag a legnagyobb városokat – Isztambul, Ankara, İzmir– érinti. Nem véletlen, hogy Erdoğan országos politikai karrierjét Isztambul polgármestereként kezdte. Az elmaradottabb belső-anatóliai térségekből tömegesen átköltöző törökök ugyanis itt feketemunkából éltek, és egyre-másra húzták fel viskóikat a városok peremén engedély nélkül. Az ismert török politikai geográfusok, Edip Asaf Bekaroğlu és Gülsen Kaya Osmanbaşoğlu idevágó tanulmánya szerint míg 1955-ben csak a városi törökök 4,7 százaléka élt így, 1970-re már 23,6 százalékuk; ez az arány a leginkább érintett városokban még jelentősebb volt, Isztambulban 45, Ankarában egyenesen 65 százalék. Ennek eredményeképpen a külvárosokban ismét megnyílt a politikai tér,

itt az nyert, aki a jobb lakáspolitikát csinálta –

Erdoğan ezért helyezett erre a területre olyan komoly hangsúlyt úgy polgármesterként, mint elnökként, s így a nagyvárosokat körülvevő munkásnegyedekben jelentős bázissal számolhat. Elsősorban ez az oka annak, hogy magát Isztambul tartományt Erdoğan pártja, az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) eddig mindig el tudta hozni, és most a kampányhajrában is több százezres tömegrendezvényt tudott szervezni.

Térképen a három Törökország: a szekuláris nyugati part, a konzervatív belső régió, valamint a kurd vidék kirajzolódik a 2018-as elnökválasztási térképen (forrás: Wikipedia)

 

Belső-Anatólia Erdoğant akarja

A „második Törökország“, azaz Belső-Anatólia politikai preferenciáit két dolog határozza meg: egyrészt a muszlim konzervativizmus, másrészt a klientúra.

Előbbi kérdéskör régi és fundamentális – Belső-Anatólia vallásos muszlim lakói kevéssé vették jó néven, hogy Atatürk elvette tőlük az arab ábécét, a politikai iszlámot, feleségeiktől meg a fejkendőt. Ennek megfelelően a térség lakói vérmérsékletüktől függően mindig is kicsit vagy nagyon konzervatív irányba szavaztak – az elnökválasztás szempontjából pedig ez leginkább csak Erdoğant jelentheti, mert az elnök pártjától jobbra csak a Nacionalista Akciópárt (MHP) van, amely a parlamentben az Erdoğan-kormány külső támogatója, elnökjelöltet pedig nem indít.

Az ellenzéknek a jobboldal felé egyetlen „csápja“ van, mégpedig a jobbközép Jó Párt (İYİ), ezt azonban egy fejkendőt tüntetőleg nem hordó női politikus vezeti.

Az ilyesmit Belső-Anatólia népe talán még az inflációnál is kevésbé szereti.

A másik fontos szempont Belső-Anatólia választási földrajza tekintetében a klientúrarendszerek jelensége, melyet minden ellenkező híreszteléssel szemben nem Erdoğan talált ki, ez Atatürk óta a török demokrácia hagyományai közé tartozik.

A jelenség lényege annyi, hogy az elmaradottabb térségekben kiosztott közvetlen pénzügyi segélyeket – Erdoğan alatt kiemelten a híres-neves fűtési támogatást – a helyi közigazgatás nem teljesen politikamentes mérlegelés alapján osztja ki, s ezek a segélyek „olajozzák“ a kormánypárt helyi aktivistahálózatának működését is. A billegő kerületek „meggyőzésére“ pedig kitűnően használják Erdoğanék az infrastrukturális fejlesztések elosztását.

Ez a mechanizmus a mindenkori kormánypártot segíti, s értelemszerűen minél régebb óta hatalomban van, annál jobban beágyazódik a klientúrarendszerekbe –

ez az előny a kemali idők után évtizedekig a ma ellenzéki CHP-nél volt, most pedig Erdoğanéknál.

A Belső- és Kelet-Anatólia feletti dominancia jellemzően megnyeri Erdoğanéknak a választásokat. A választás első számú kérdése, hogy e fundamentális tényezőn változtat-e valamelyest a főleg Belső-Anatólia török többségű déli részét sújtó idei földrengés, illetve az infláció, amit a devizához jobban hozzáférő tengerparti területek könnyebben ki tudnak heverni, mint az ország elmaradottabb közepe.

Kurdok válaszúton

A „harmadik Törökország“ pedig a kurdok világa, akik a török választók jó ötödét teszik ki. Fontos megjegyezni, hogy Belső- és Kelet-Anatólia olyan területein, ahol a kurdok kisebbségben vannak, a konzervatív kurd választók jellemzően együtt mozognak a helyi törökökkel. S hiába tűnik ma úgy, hogy a kurdok lakta Észak-Szíriában mindenféle hadműveleteket folytató, a Kurd Munkáspártot (PKK) terroristának nyilvánító és égre-földre üldöző Erdoğan a kurdok réme, ez messze nem ilyen egyszerű.

A kurdok legnagyobb történelmi ellenségei a régi kemalisták, akik tagadják a kurd nemzet létezését, hegyi török törzseknek tartották őket, leverték két forradalmukat 1925-ban és 1938-ban, valamint betiltották nyelvük használatát az iskolákban. Ezért a kurdok között, illetve a kurd többségű területeken a kemalista CHP jellemzően vörös posztó; és mivel különösebben sok jót a muszlim konzervatív nacionalistáktól sem várhattak, inkább azon saját, balos pártjaikra szavaztak, amelyek épp nem voltak betiltva.

A nagy kurd párt ma a Népi Demokrata Párt (HDP) ennek megfelelően az elmúlt tíz évben jellemzően stabilan győzött az ország kurd többségű délkeleti részén. Erdoğan, aki a közte és a PKK között 2015-ben bekövetkezett kenyértörésig alapvetően a török-kurd kiegyezésre törekedett és javított a kurdok jogi helyzetén,

választásról választásra egyre nagyobb részt hasított ki a HDP vadászterületéből.

Most, hogy a HDP vezetése – nem kis vezetőségi és tagsági ellenkezés mellett – összefogott a kurdok hagyományos ellenségeivel, a kemalista CHP vezette ellenzékkel, a kurd területek politikai földrajza is felbolydulhat ezen a választáson. Diyarbakır, Şanlıurfa, Mardin és Van kurd többségű nagyvárosaiban számos közvélemény-kutató mér masszív előnyt személyesen Kılıçdaroğlunak, aki kifejezetten igyekezett gesztusokat gyakorolni a kurdoknak az elmúlt hónapokban.

Ugyanakkor itt is megismétlődhet a „Jobbik-jelenség”, főleg a listás szavazáson: egyáltalán nem biztos, hogy a HDP teljes kurd szavazóbázisa a vezetéssel tart az ősellenség kemalisták oldalára, ahogy az ellenzékben sem mindenki boldog a kurdok jelenlététől.

Mindeközben Erdoğan sem lustálkodik,

amely „az ország minden lakójának álmait felöleli“, és hogy „ebben a Törökországban senkit nem lehet lenézni vagy kiszorítani származása, hite, nyelve vagy öltözködése miatt“.

A délkelet-törökországi kurdok előtt – mármint azok előtt, akik konzervatív muszlim meggyőződéseik miatt nem szavaznak le eleve Erdoğanra, vagy nem olvadtak be a nagyvárosi középosztályba – tehát önálló kurd elnökjelölt híján most egy igen nehéz kérdés áll. A kérdés arról szól, hogy a kemalisták kurdellenes múltja, vagy Erdoğan jelenbéli kurdellenes lépései – köztük a HDP előző elnökjelöltje, Selahattin Demirtaş bebörtönzése – felett hunyjanak inkább szemet.

A Törökországon belüli választási földrajz mellett pedig természetesen érdemes nem elfeledkezni a masszív európai török diaszpóráról sem: a török választópolgárok jó öt százaléka külföldön él,

ők pedig – a határon túli magyarokkal párhuzamba állítható módon – alapvetően Erdoğan-pártiak.

Összegezve tehát: a kemalista tengerparti nagyvárosok, konzervatív Belső-Anatólia és különálló balos pártokra szavazó kurd vidékek hagyományos török választási földrajza Erdoğannak kedvez – az ellenzéknek pedig akkor van esélye, ha megtöri a hagyományos háromosztatúságot.

Ehhez két út vezet: vagy el kell érni, hogy a földrengés és infláció sújtotta Belső-Anatólia egyes vidékein a konzervatív törökök

jobban utálják Erdoğan gazdaságpolitikáját, mint amennyire a segélyeit szeretik.

Vagy pedig azt kell elérni, hogy a kurdok legnagyobb pártjuk ukázát követve fegyelmezetten leszavazzanak az ősellenség kemalisták elnökjelöltjére. Mindkét feladat nagyobb feladvány, messze nehezebb, mint egy kis jobbközép kikacsintással maguk mögé állítani a metropoliszok külvárosainak népét, mint az Ankarában és Isztambulban már sikerült. Pont a földrajz teszi a mostani török választást olyan izgalmassá és nehezen megjósolhatóvá.

Nyitókép: MTI/EPA/Erdem Sahin

Összesen 71 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Lajoss
2023. május 14. 11:06
Remélem bukik végre a Szardogán..:)
világbéka
2023. május 13. 20:57
a 2013-as Gezi-tüntetések mögött az őrizetbe vett emberi jogi aktivista és üzletember, Osman Kavala, Soros György bábja áll. Feltárultak a törökországi Soros tényei. Feltárták kapcsolatait. Ugyanez a személy áll a Taksim események mögött https://pbs.twimg.com/media/Ej1FJkCXYAAvBKz?format=jpg&name=900x900 Tisztára mint egy szdsz-es szőrmók a pincéből.
világbéka
2023. május 13. 20:46
A taksim téren az elmebeteg kiválasztottság-tudatos Soros ugyanazt csinálta; mint nálunk a Ligetben.
wrfri
2023. május 13. 20:27
Ne használjuk már a konzervatív szót. Erdogan pártja iszlamista.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!