Gyerekként sokat botorkáltam temetőkben, főleg a régi, elhagyott cintermeket szerettem, izgalmas volt kibogarászni, mi is van a fejfákra írva. Felnőtt fejjel is bóklásztam a Kerepesi úti nemzeti sírkertben, vagy épp egy elhagyott rákosszentmihályi temetőben.
A temető a megnyugvás helye. Kicsit melankolikus. Kicsit fura. kicsit borzongató. Nehéz belegondolni, milyen lehetett átmenni innen oda, milyenek lehetnek az utolsó pillanatok, milyen lehet már halottnak lenni. Persze az ateisták szerint: ha egyáltalán bármilyen.
Minket elvittek a temetésekre. Nem mindegyikre, de elvittek. Szó sem volt olyasmiről, hogy „gyerek, még nem fogja fel”, meg „kíméljük meg”. Úgyis el kellett mondani nekünk, hogy ha valakivel már sosem fogunk találkozni, meg hogy miért. Persze hívőként lehet, hogy könnyebb. De azért nem sokkal.
Fura, hogy mára divat lett „megvédeni” a gyermekeket a temetésektől, a gyásztól, mert úgymond még nem nőttek fel eléggé hozzá, nem értik, csak megviseli őket. Azt hiszem, ez a módi a kortárs pszichológiai divatok egyike, amelyek mind azt célozzák, hogy minél inkább megmentsenek minket a kellemetlen dolgoktól, a konflktusoktól, kihívásoktól, nehézségektől. Ami marad – a Pink Floyddal szólva – az a „kellemes elernyedés”.
Mentális egészségünk védelmében nem akarunk szembesülni zavaró dolgokkal. Holott a mentális egészségünket épp az védené, ha szembesülnénk a valósággal, mert akkor tudnánk ellenállóképességet kifejleszteni.
Ha a gyerekkel elbeszélgetnek a temetés után, amire elvitték, akkor nem fog összeomlani a veszteség miatt. Fel fogja dolgozni. És amikor évekkel később hirtelen közeli családtag, rokon, barát távozik, például nagymama és nagypapa temetésére kell menni, nem akkor és ott fog szembesülni azzal a dologgal, amit úgy hívunk, hogy gyász. Lehet persze „kímélni” a gyereket, és nem engedni temetés, temető közelébe 18 éves koráig, csak utána sokkal jobban meg fogja viselni az, amikor a föld koppan a koporsó tetején, mint ha már korábban átélte volna, és számíthatott volna rá.