Szól a harang

„Angela Merkelt azért bírálták a napokban, mert az elsősorban általa gründolt uniós–török megállapodás hozott ugyan eredményeket, de alapvetően nem ezért jut el kevesebb migráns Németországba, hanem a balkáni útvonal lezárása miatt, amit pedig a németek úgy emlegetnek: orbáni politika. Persze, ezt gyakran nem túl nagy szeretettel mondják, de kétlem, hogy a rájuk nehezedő probléma súlyának csökkenése különösebb szomorúsággal töltené el őket.

Az orbáninak nevezett migrációs politika sikere és népszerűsége keserű pirula a nyugati elitnek, amely éppen zsarolással próbálja meggyőzni a tagállamokat problémakezelési tervének nagyszerűségéről. A hisztérikusan számon kért európai szolidaritás Brüsszelből nézve úgy néz ki, hogy teremtünk egy problémát, belerángatunk másokat a megoldásába, és biztosítjuk, hogy mindenképpen fizessenek, vagy így, vagy úgy. Akkor, amikor éppen csúcsra jutnak a központosítást bíráló pártok, amelyeknek nem tetszik, hogy az uniós intézmények kisgömböcként gyűjtik be a hatásköröket – nos, akkor igazán életszerű és előremutató ötlet, hogy Brüsszel magára ölti a Sötét Nagyúr szerepét.

A kelet-közép-európai országok megalázásának nem a zsarolás az egyetlen formája. A bizonyos körökben általános nézet szerint Európa ezen részének kuss a neve. Persze rosszul esik, ha azt mondják, hogy kapsz pénzt, hallgass, de nem is ez a lényeg, hiszen simán hazugság, hogy egyoldalú haszonélvezői viszonyban lennénk az Európai Unióval. Azt még a legelszántabb eurofilek sem gondolhatják, hogy az uniós bővítések története az önzetlen és jótékony segíteni akarás krónikája.

Az európai szolidaritás nagyon máshogy néz ki Budapestről és Brüsszelből vagy Berlinből nézve. Amíg Magyarország kötelezettségét teljesítve és a folyamatos támadásokat elviselve elkezdte megvédeni a schengeni külső határt, azaz kivette a részét abból, hogy a többieknek kicsit jobb legyen, addig egyesek számára a szolidaritás azt jelenti: ha nekem rossz, legyen rossz neked is. Vagy lehetőleg még rosszabb is.”