„Emmanuel Macront centristának, harmadik utasnak vagy szociálliberálisnak szokták nevezni, miközben saját mozgalmát se nem jobb, se nem baloldalinak jellemzi, és a szövegeiben gyakran megjelenik a »progresszív jobb- és baloldal« összefogásának, Franciaország haladó, »hatékony« újragondolásának az igénye is. Egy biztos: ahogy lenni szokott, a baloldaliak jobboldalinak, a jobboldaliak baloldalinak tartják, s érdeküknek megfelelően a baloldaliak jobbra próbálják tolni, a baloldaliak pedig jobbra…
A politikai támogatók azonban mindenhonnan jönnek, a centrista MoDem nevű párt és François Bayrou után állt már ki Macron mellett republikánus szenátor, de a végnapjait élő Hollande-ia egyes képviselői sem fogják vissza magukat, amikor nem a szocialista Hamont, hanem Macront választják.
Ezekben a napokban utóbbi egyébként éppen kockázatnak tűnik, Manuel Valls volt szocialista miniszterelnök támogatása után a Macron-stáb vélhetően éppen könyörög, hogy több szocialista most ne jöjjön, nehogy úgy tűnjön, mintha Hollande klónozná magát éppen (ezt a narratívát már Fillon is építi, hiszen azzal vádolja Hollande-ot, hogy a korrupciós ügyeiről szóló szivárogtatásokat egyenesen az Élysée-palota irányítja).
A centrista kétarcúság azonban nemcsak hátrány, hanem előny is Macron számára: a centrumhoz viszonylag közel álló progresszív jobboldaliak éppúgy szavazhatnak rá, mint a progresszív baloldaliak. Ez persze egyben egy volatilis, viszonylag illékony szavazóbázist is jelent. Nem véletlen, hogy Fillon csapata a jó mozgósításban és abban reménykedik, Macron frissen gründolt pártja csődöt mond, s a bizonytalan bázis a döntő napon otthon marad. És valljuk be, ez benne is van a pakliban: egy rossz Macron-mozgósítással és egy jó republikánus mozgósítással könnyen lehet, hogy a Macron-elnökség az utolsó pillanatban lufinak bizonyul és kipukkan…”