„A haladó nem feltétlenül demokrata. Nem véletlenül igyekeztek először kiváló ötleteiket az abszolút uralkodóknak eladni, hiszen akkor lehet leggyorsabban és leghatékonyabban felszántani az ugart. Ám ha ez a csatorna mégsem működött, a haladó demokrata lett, legalábbis hivatkozni kezdett a felszabadítandó népre – amely nép mindig az, amelyik majd lesz, és nem az, amelyik éppen létezik. Még ha taktikai okokból lehet is demokratának nevezni a haladárokat – ha a dialektika épp úgy kívánja – demofíliával nem lehet őket vádolni. Vagy helyből kikerülik ezt a buktatót, vagy mélységesen csalódnak abban, hogy az általuk megváltani kívánt hálátlanok nem kérnek az ajándékból.
Általában ebben a pillanatban érkezik a Vörös Hadsereg.
Utóbbi távoztával azonban nem tűnt el végleg ez a nemes világkép. A legnyíltabban egy hajdani Index-cikk demonstrálta meggyőződését az »Ilyen a nyár a déli tahók oldalán« címmel, amit aztán kénytelenek voltak finomítani. Túl sok különbség nincs aközött, ahogy az Egyesült Államok keleti és nyugati parti nagyvárosaiban beszélnek az »egyszerű emberekről«, mint ahogy a főváros néhány kerületébe szorult okostojás beszél a vidékiekről. Ennyiben legalább illeszkednek a világtrendbe, még ha egyébként minden erőlködésük ellenére végtelenül provinciálisak is. A »déli tahók« bugrisok, mert lobogtatják a konföderációs zászlót, bambulják a Nascart, zabálják a hamburgert, és csattogtatják a veszkót a csűrdöngölősre – ahogy a magyar vidéken is felessel koccintanak, miközben üvölt a mulatós.
Az USA »vidéki tahói« szavaztak Trumpra, a magyar »vidék tahói« meg Orbánra szavaznak. Most pedig gyorsan felzárkóztak a szégyensorba a németek, közülük is – természetesen – a »keletiek«, akik képtelenek értékelni a haladás szirénhangjait, még ha utóbbi valójában a müezzin énekét jelenti is. A »keletizés« lett mostanság a haladók lelki kielégülésének forrása, mert valamire feltétlenül szükség van ahhoz, hogy megbirkózzanak a boldogtalan tudattal, amivel megverte őket a sors.”