Kutyaugatás

„A felhatalmazási törvényről ma már tudjuk, másra sem volt jó, mint arra, hogy eltakarjon valami mást. Miközben az egész ország kommunikációja a vírusról szólt, a háttérben a hazai politikai élet beteg dolgait csendben lehetett kezelni.

Az a bizonyos Clark Ádám téri dudakoncert, amelyet néhány ellenzéki képviselő kezdeményezésére pár tucat autós a közelmúltban előadott, semmivel sem volt nyomósabb a kutyaugatásnál. Ez utóbbi, mint tudjuk, nem hallatszik az égig, az előbbi még a Karmelita kolostor gondosan bezárt ablakait sem remegtette meg. Mert erre is igaz a közmondás: néhány jelentéktelen ember szájaskodására, dudálására nem szokás adni odafönn, a »magasban«.

Lent, a Lánchíd lábánál persze másként festett a dolog. Mert annak a mintegy félszáz rendőrnek, akit a fővárosi parancsnok kivezényelt a térre, egy idő után biztosan bántotta a fülét, már-már annyira, hogy a biciklicsengők ciripelésére is idegesen reagált. Néhány nappal később két saroknyira a BM-től, a belvárosban rasszista jelszavakat skandáló szélsőjobbos tömeg hangoskodása kevésbé zavarta őket, bezzeg akinek az Alagútnál a két- vagy négykerekű járműve valamilyen szokatlan hangot bocsátott ki, azt máris félreállították, s előkerültek az igazolványok, a büntetőcetlik, a feljelentő- papírok. Ha jól emlékszem az adatokra, a két alkalommal megszervezett koncert után több mint ötmilliónyi bírságot vettek ki a »zenészek« zsebéből, a KRESZ-nek arra a gumiszabályára hivatkozva, hogy hangjelzést csakis veszély esetén szabad a közutakon használni.

Ha úgy nézzük, egyetlen dudáló, csengető sem követett el semmi kivetnivalót. Még büntetést sem érdemeltek volna, különösen nem száz-százötvenezer vagy akár 700 ezer forintos csekket, mint amiről a szóbeszéd terjed, hiszen mást sem tettek, mint veszélyre figyelmeztettek.”