Az volt a célom, hogy Magyar Péterből hazánk sorskérdései kapcsán egyértelmű állásfoglalásokat nyerjek ki
Ami számos alkalommal teljesült is.
Oroszország és az FSZB nem pusztán olajat és gázt, hanem ideológiát, politikát meg államrendet is exportál Európába – ennek mintaállama lett Magyarország.
„Orbán Viktor előadása egyszerre bizarr, ijesztő és nevetséges, amikor újra meg újra hangot ad annak, hogy mennyire magára maradt a békepárti politikájával, meg hogy mindenki más szembejön vele az autópályán. Van az úgy, hogy az ember annyira beleszeret a mestertervébe, hogy amikor meghiúsul, nem magára, hanem a realitásra haragszik meg, mert mégiscsak tarthatatlan, hogy az nem tiszteli a zsenijét.
Persze van, aki képes felriadni az éber álomból, és elfogadja a valóságot. Aztán olyan is akad, aki még mélyebbre merül az ábrándvilágába, ami valaha koncepció volt, de immár csak annak a roncsa – az ilyen személy se önbírálatra, se korrekcióra nem hajlandó, hanem abban reménykedik, hogy a valóság majd elszégyelli magát, és újra a céljai szolgálatába lép. Még Orbán Viktor szerencséje is visszatérhet, csak erre jelenleg semmilyen jel nem utal.
2010 és 2014 között, a második Orbán-kormány uralmának idején a kurucos gesztusokkal demonstrált szabadságharc még mindössze – az unortodox gazdaságpolitika uniós kontrollját akadályozó és a magyarok ellenállása iránti zsigeri hajlamát kielégítő – kreatív kommunikációs stratégiának tűnt. A helyzet nem volt egyértelmű: sokan láttak a kormány politikája mögött valamiféle gazdaságpolitikai felelősségtudatot vagy annak jeleit. 2014-től aztán egyre többen értették meg Magyarországon, hogy
SZÓ SINCS FELELŐSSÉGVÁLLALÁSRÓL: EGYETLEN CÉL A HATALOM MEGŐRZÉSE ÉS KITERJESZTÉSE, MELYNEK HATÁRA A CSILLAGOS ÉG, ÉS EHHEZ HATÉKONY ESZKÖZ A NEMZETI JELZŐVEL ELLÁTOTT ÚJBURZSOÁZIA FELTŐKÉSÍTÉSE
és ezáltal hűbéri adományozási láncok hálózatának kiépítése a lehívható uniós forrásokból. Ennek külső és belső igazolása gyanánt vált hasznossá a sértett nemzeti indulat felkorbácsolása, melynek gyakorlati fedezetét a hatalomnak alá nem rendelt sajtó felületeinek folyamatos szűkítése szolgáltatja.
Az újfeudális Magyarország beillesztése a demokratikusan kontrollált jogállamok közé meglepően simán ment, ami nagyrészt annak volt köszönhető, hogy Orbán Viktor oly természetességgel és nemzeti önérzettel adta el a német iparnak a magyar munkaerőt, ahogy a Moszkva téri rabszolgakereskedők az éhbéréért dolgozó román vendégmunkásokat a budai villaépítkezésekhez az ezredforduló éveiben.
A mesterterv anyja és apja két régi, kelet-németországi ismerős, Angela Merkel és Vlagyimir Putyin voltak. Markus Wehner, a Frankfurter Allgemeine Zeitung tudósítója Merkel távozásakor úgy fogalmazott, hogy »éveken át Angela Merkel volt Vlagyimir Putyin kapcsolata az Európai Unióhoz, az ő telefonszáma volt Európa telefonszáma«. A német kancellár tudta, kivel áll szemben, amikor Putyin 2011-ben visszatért a hatalomba, s szakított korábbi óvatos, nyugatbarát politikájával, hogy kemény kézzel ragadja meg a gyeplőt, és a tekintélyelv cári-sztálini hagyományához visszatérve a maga egyre despotikusabb uralma alá hajtsa Oroszországot.
Angela Merkel ezt látva nem fordult el az orosz elnöktől, hisz keletnémetként megtanult rugalmasan alkalmazkodni a politikai körülményekhez: először az NDK kommunista ifjúgárdája, az FDJ agitproposa volt, később konfirmált, majd a nyolcvanas években ellenzékivé vált. Az egyesült Németország élén hol atlantistának, hol Amerika-kritikusnak mutatkozott, egyszer bezáratta volna az atomerőműveket, máskor újakat helyezett volna üzembe, kancellársága elején még ellenezte a migrációt, hogy aztán 2015-ben előálljon a Willkommenskultur politikai termékével.
Vlagyimir Putyin a KGB drezdai rezidentúráján dolgozott, itt tanult meg németül, aztán liberális piacgazdaságból kandidált, hogy végül átadja magát Alexander Dugin eurázsianizmusának. Orbán Viktor legyen a talpán, aki követni tud ennyi ideológiai fordulatot.
A Krím-félsziget 2014-es lerohanása után Angela Merkel pont úgy viselkedett régi barátjával, ahogy az egy német kancellártól elvárható: bénító gazdasági szankciókkal fenyegetőzött, de Putyin és a német nagyvállalatok vezetői meggyőzték ennek a »szükségtelenségéről«, úgyhogy végül semmit nem tett az orosz olaj- és gázimport leállítása érdekében. Katonai fenyegetés fel se merülhetett: a német politikusok még a saját katonáiktól is irtóznak, Európa legelemibb biztonsági szükségleteit meg újra és újra összetévesztik a német militarizmussal – Putyin jól tudta ezt, úgyhogy nem érezte úgy, hogy különösebb kockázatot vállal, amikor felrúgta a minszki egyezményeket. Tágabbról szemlélve
A NYUGAT UGYANABBA A HIBÁBA ESETT, AMELYIKBE MÁR SOKSZOR: VEZETŐI AZT HITTÉK, HOGY EGY HÓDÍTÓ URALOM KERESKEDELEMMEL FÉKEN TARTHATÓ, ÉS ÁTFORMÁLHATÓ. EURÓPA BÉNULTAN NÉZTE, AHOGY PUTYIN EGY KATONAI FELVONULÁSSAL ELRAGADJA A KRÍMET – UGYAN KI CSODÁLKOZIK, HOGY NEM LETT ELÉG?
Orbán Viktor azt tapasztalta, hogy a körülmények a kezére játszanak, hisz Európa részint naiv, részint cinikus: a pillanatnyi gazdasági érdekei fontosabbak a demokratikus normáinál – így aztán olyannyira felbátorodott, hogy úgy tárgyalt az Unióval, ahogy Putyin szokott. Megértette, hogy a Nyugat éber kómában van, úgyhogy ha eléggé szabálytalanul és eléggé gátlástalanul játszik, minden az ölébe hull. A mesterterv a német tőke és technológia meg az orosz nyersanyag egymáshoz csatornázása volt, amely gazdasági érdek a prioritások rangsorában a német nagyvállalatokat képzett, de szervezetlen emberi erőforrással kiszolgáló Orbán Viktor elképzelése szerint mindennemű demokratikus és jogállami szempontot megelőz – legalábbis békeidőben.
Aztán az illiberalizmus prófétája, Silvio Berlusconi örökségét kiteljesítve Donald Trump személyében elérkezett a trollkrisztus uralmának kora, a közösségi média felfutása révén pedig csakhamar végbement a republikánus és demokrata véleménytömbök hermetikus elszigetelődése. Az amerikaiak oda jutottak, ahová a spanyol udvar a kora újkorban: gazdasági vagy szociális ügyek helyett már csak a viselkedési etikettjük helyes módja érdekelte őket. Az egész világ közvéleményét lázban tartó közéleti moralizálások, a metoo, a BLM és az eltörléskultúrát diktáló wokeness addig virtualizálták és absztrahálták a közélet ügyeit, hogy Putyin és Orbán maga is elhitte: Nyugaton véget ért a történelem.
Az egyre magasabb hőfokra izzított polgárháborús légkört Donald Trump izolációs külpolitikával szigetelte, amely befelé azt üzente, hogy Amerika tényleges ellenségei nem a határon túl, hanem nem azon belül vannak, velük pedig nem a külügy vagy a hadügy, hanem a kultúrharc meg a jobboldali identitáspolitika hivatott leszámolni; és ugyanez az izolációs politika kifelé azt üzente, hogy az Egyesült Államok többé nem csendőre a világnak, így az újrafelosztásra vár. Merkel, Putyin és Orbán értett az üzenetből, s ennek nyomán felgyorsult Európa prioritásainak átállítása ideológiai alapokról kereskedelmi alapokra. Csakhogy
OROSZORSZÁG ÉS AZ FSZB NEM PUSZTÁN OLAJAT ÉS GÁZT, HANEM IDEOLÓGIÁT, POLITIKÁT MEG ÁLLAMRENDET IS EXPORTÁL EURÓPÁBA – ENNEK MINTAÁLLAMA LETT MAGYARORSZÁG.
Amikor a magyar miniszterelnök azt látta, hogy Amerikát se érdekli már, hogy mi folyik itt, Gyöngyösön, logikusan számolt azzal, hogy a huszadik században kivérzett Európának többé nincs politikája, csak gazdasága van. Az örömbe akár némi üröm is vegyülhetett volna, amikor a Krím-félsziget 2014-es annektálása után a NATO elkezdte felfegyverezni a kétségbeesett ukránokat, de ahogy akkortájt mindenki, úgy minden jel szerint Merkel, Putyin és Orbán is látszatintézkedésnek tekintette ezt. Úgy ítélték, hogy a világ korábbi csendőre önmagával hadakozik, ha pedig valamivel, akkor egy másik feljövőben lévő illiberális fenyegetéssel, a Kínai Népköztársaság térhódításával van elfoglalva: se gazdasági, se katonai, se eszmei tőkéje nincs egy európai beavatkozáshoz.
Az amerikaiak gyalázatos afganisztáni kivonulása 2021-ben már minden kétséget kizárni látszott: az Egyesült Államoknak befellegzett. A mestertervnek a covid-karantén adott új lendületet: a káosz és a fenyegettség nyomán a magyar társadalom új szintre emelte a szövetségét védelmezőjével. Nép és vezető már kórusban hazudott a világnak és magának. Jól tudták, hogy az inflációt a járvány generálta, hiszen az már bőven 2021-ben elkezdődött, mégis együtt kiabálják, hogy minden bajok okozói a háborús szankciók, amelyeket a Magyarországot elborító plakátok szerint a lakosság kilencvenhét százaléka elutasít, a szabadságharcos virtusú Orbán Viktor mégis csomagról csomagra megszavazza azokat – de már ez se számít: a magyarság a duplagondol műveletét gyakorolja, és a fennmaradó ellentmondást cinizmusban oldja fel.
Magyarország miniszterelnöke, a legrégebben hivatalban lévő európai politikus úgy vágott neki a 2022-es választási kampánynak, ahogy kevesen a magyar történelemben: az ország jelentőségénél sokkal nagyobb külpolitikai súllyal, a német tőke támogatásával, Vlagyimir Putyin erejét és az FSZB támogatását élvezve, egy olyan térség legpotensebb politikusaként, ahol a V4-ek képében még saját szövetségi rendszert is alkotott. Ellenzéke béna és gyenge negyedrangú szakmai és kommunikációs képességekkel, tizedrangú emberi minőségekkel, a magyarság pedig már megtanulta, hogy a világhelyzet állapotát illető kérdésekben meg az ahhoz tartozó morális dilemmákban megmentője, Orbán Viktor szava dönt.
Nem csoda, hogy a 2022 áprilisi győzelem a Holdról is látszott. Orbán Viktor meg a hűbéresei és a jobbágyai annyira örültek a belpolitikai diadaluknak, hogy nem is azonnal vették észre a sokkal nagyobb veszélyt az ukrajnai háború képében. Pedig az nem lehetett jó jel a magyar kormányfő számára, hogy az orosz-ukrán háború kirobbanásáról a CNN-t nézve értesült – felfoghatatlan, hogy eshetett meg ez a csúfság, pedig Putyinnak ő annyira szoros és jó szövetségese.
Egy évvel az agyonnyert választás, és két évvel a mesterterv szülőanyjának, Angela Merkelnek a visszavonulása után a szociáldemokraták vezette Németország levált az orosz gázról, a magyar jobboldali ábrándképei pedig nem tapadnak meg a valóság szövetén: egyetlen európai se fagyott meg a tél folyamán. Az egykori V4-ek vezetői viszolyogva gondolnak arra, hogy valaha kezet fogtak a magyar miniszterelnökkel, akinek keserűen kellett megtapasztalnia, hogy az Ukrajna ellen indított háború Vlagyimir Putyin legnagyobb baklövésének bizonyult.
A nemzeti radikalizmus Orbán Viktor által áhított nyugati reneszánsza a maga rendje-módja szerint végbement – csak nem úgy, ahogy elképzelte: nem Putyin elnök védnökségével és finanszírozásában. Az FSZB támogatását élvező magyar kormány keserűen tapasztalja, hogy az olasz Meloni meg a lengyel Morawiecki ugyanúgy Ukrajna területi szuverenitása és Európa politikai egysége mellett tör lándzsát, ahogy az Európai Unió összes többi tagállama – Putyin rubelen tartott barátai, Berlusconi, Salvini és Le Pen az orosz-ukrán háború minden napjával egyre jelentéktelenebbek.
Az Egyesült Államok köszöni, jól van: a felforgató Unió meg a reakciós Konföderáció kultúrharca nem formálta át az amerikai társadalmat. Egyre inkább úgy tűnik, hogy az erőszakos hópiheség betörése a politikába olyan kellemetlen, de múló emlék lesz, mint mondjuk a McCarthy-korszak. Republikánusok és demokraták végre egyetértenek valamiben – éspedig olyasvalamiben, ami ellen Orbán Viktor hiába kapálózik kézzel-lábbal: az ukránoknak olyan és annyi segítséget kell adni, amilyenre és amennyire szükségük van, Oroszországgal meg szó se lehet kereskedelemről, amíg vissza nem vonul a 2021-es határok mögé. Keserű az ébredés: Amerika gigantikus gazdasági és katonai erejét pár hisztiző egyetemista nem tudta megroppantani. Kína is bajban van, mert a Nyugat gyanakvása felébredt, így egyre több technológiai forrástól vágják el.
A Kínai Kommunista Párt épp bizonytalan afelől, hogy Putyin háborújának alakulását elnézve hogyan is fogjon hozzá a maga tajvani »különleges katonai műveletének«. Magyarország 1945 óta nem volt ennyire kiszolgáltatott: szövetségesei elfogytak – feltéve, hogy Orbán Viktor nem tekinti Fehéroroszországot és Szerbiát annak, hiszen még Törökország is ad el fegyvert Ukrajnának. A nemzet urának és lelki vezetőjének utolsó eszköze elárult szövetségeseinek meg az állandó fenyegetettségben élő országoknak a zsarolgatása: Kirill pátriárka jachtjainak és villáinak uniós vétókkal való védelmezése meg a finnek és a svédek NATO-csatlakozásának elodázása.
A VALÓSÁG A MAGA ÚTJÁT JÁRJA – NEM ORBÁN VIKTOR SZOLGÁLATÁBAN ÁLL, HANEM AZ ÖRÖK KÁOSZ URALJA. AMI MESTERTERVNEK TŰNT, NEM VOLT MÁS, MINT A KÖRÜLMÉNYEK KEDVEZŐ ÖSSZJÁTÉKA – UGYANEZEK A KÖRÜLMÉNYEK FORDULTAK AZTÁN ORBÁN VIKTOR ELLEN.
Most látszik, mire jó, ha egy népnek értékei vannak, amelyeket megmásíthatatlanoknak tekint, kül- és belpolitikáját pedig nem kizárólag pragmatikus hatalmi szempontok vezérlik. A magyar illiberalizmus az értékek hiányának érdekvilágát gyakorolja és hirdeti – ez vezette csődbe. Orbán Viktornak a határon túl már senki nem hisz, csak hűséges népe tart ki mellette – hiába kapja legdrágábban az orosz gázt Európában, és hiába Magyarországon a legmagasabb az élelmiszerárak inflációja: a Rogán és Habony által ácsolt csatornák hatékonyan vezetik el nyugatra az elégedetlenséget, és egyelőre jól bírják a terhelést. A nemzetvezető egy a népével: a maga személyiségét például állítva dacos kurucoknak nevezi a roncstársadalom megfáradt tagjait, akiknek ez az identitáshazugság minden jel szerint sokkal fontosabb, mint a halott gyermeke kezét fogó harkovi édesapa gyásza. Megvan a magyaroknak a maguk baja – de hogy mi, azt a világ minden földgázáért se ismernék el.”
Nyitókép: Malte Ossowski / SVEN SIMON / SVEN SIMON / dpa Picture-Alliance via AFP