Orbán és a lengyel kormány: az euroatlanti bővítés árnyoldalai

„Mindennek ellenére a mostani lengyel kormány valójában egy igazán »új« Európa alapelveit kéri számon – azokat, amelyeket az európai integráció öntött formába –  csak megragadta azt a pillanatot, amikor az Unió sebezhető volt, egy elévült és rövidtávú receptet használva. Ez nem véletlen, mert végül Trump úgy döntött, még azelőtt meglátogatta Lengyelországot, hogy a G20-as találkozóra utazott volna. Egy másik nyugtalanító ellentmondás az, hogy Lengyelországban manapság termékeny talajra hull a bevándorlás-ellenes retorika, és, a nosztalgia netovábbjaként megy az fantáziálás a nemzeti hanyatlásról, amit egész történelme folyamán sikerült elkerülni. Mindennek a tetejébe a lengyel kormány elkezdett kialakítani egy illiberális államot az EU emlőin, annak a Magyarországnak a nyomdokaiba lépve, amelynek vezetőjeként Orbán Viktor számos határt átlépett abbéli igyekezetében, hogy hiteltelenítse az eltérő véleményeket.

Az EU modellje olyan alapvető kompromisszumokra épül, amelyeket tisztelni kell, és ezek az alapelvek pontosan azok, amelyek miatt a volt szovjet szféra országai csatlakoztak az EU-hoz. Bár minden szociálpolitikai előrelépésnek megvan az árnyoldala, de ugyanez elmondható az olyan jelenségekről is, mint a nacionalizmus vagy a populizmus felemelkedése szerte a világon.

Ezzel  a populista hullámmal szemben az EU visszanyerheti lendületét, feltéve, hogy képes előállni egy olyan, számára legitimitást biztosító történettel, amely a mai európai társadalom szükségleteire válaszol, és amely szerencsés módon különbözik a hatvan évvel ezelőttitől. S ettől nem csak az EU, hanem Európa jövője is függ.” 

A szerző spanyol szocialista politikus, 1995 és 1999 között a NATO főtitkára, ezt követően az Európai Unió Tanácsának főtitkára, egyúttal az Unió közös kül- és biztonságpolitikájának főképviselői tisztét töltötte be két ötéves cikluson keresztül, 2009-ig.