Orbán kivételesen jól ismeri a magyarokat, olykor mégis évszázados beállítódásokat sért

„Mi az április nyolcadikai választás tétje?

A tét roppant egyszerű: marad vagy távozik a regnáló hatalom. Lehet mellette vagy ellene voksolni. Az összes többi megfontolás kevésbé sorsdöntő, vagy sokszor egyenesen mesebeszéd. Egy ilyen választás alapvetően mindig a főhatalom betöltőjéről határoz. Orbán Viktor államszervezési gyakorlatáról és országvezető víziójáról nyolc esztendő alatt minden választópolgár alapos tapasztalatokat szerezhetett. Újabb választási diadalával a Fidesz-uralom a jól ismert utakon-módokon haladna tovább, csak még karakteresebb eltökéltséggel. Az ellenzék győzelme viszont sötétbe ugrást jelentene az egész nemzetnek.

Minden józan számítás szerint a temérdek széttartó identitást megjelenítő ellenzéki csoportosulás csupán együttesen törheti össze a fennálló uralom rendjét. Az oppozíció kádári eredetű baloldala és a nemrégen még hevesen nyugatellenes jobboldala kizárólag közösen lehet kormányképes. Magyarországon valójában sokkal bajosabb a polgári szerkezeteket ténylegesen meghonosítani, mint azt az ellenzék állítja. A pártközi dominanciaharcokat tovább élezni, valamint féktelen osztogatásba menekülni messze könnyebb. Az ellenzék hatalomra juttatásával kalandos vállalkozást indítanának el a választók, amely nem kevés kiszámíthatatlan fordulat után elvileg még boldog befejezéssel is zárulhat. Ám rút zavaros időket is hozhat, ami jó eséllyel egy másik erős kezű vezető felemelkedésével végződne.

Az év vége előtt még igencsak valószínűnek látszott a Fidesz újabb kétharmada. Az ellenzék minden korábbinál több részre hasadozott, és egyre riasztóbban merült el a pártközi ellentétek tengerében. 2014 óta sokat javult az általános gazdasági helyzet, már második esztendeje kivételes ütemben emelkedik a reálbér, az ország szerencsésebb régióiban szinte teljes a foglalkoztatottság. Csakhogy már januárban megfordulni látszott a közéleti trend. A Fidesz évek óta futó migráns-kampánya mind jobban kifáradt. A kormányzat körüli rohamos vagyonosodás középpontba állításával az ellenzék ösztönösen ráhibázott a néplelket megragadó témára. A kormányváltó vágyak a parlamenti ciklus jó részében többséget alkottak a közönségben, csakhogy a hatalom gyakorlóinak egységes tömbjével szemben sokpárti szembenállásra szakadtak.

Ám a hódmezővásárhelyi választási eredmény ismét megmutatta: ezek bármikor összeadódhatnak egyetlen hatalomváltó elszánásba. Már 1998-ban a Fidesz egyik legjobb választókerülete a vásárhelyi volt, és maradt egészen idáig, most meg hirtelen tönkreverte a hatalom emberét pártok fölöttinek mondott kihívója. Ha itt veszíthetett a Fidesz, akkor elvileg bárhol elbukhat. Ami egycsapásra a legfontosabbat, a remény hitének hajtóerejét adta az eddig, minden ellenkező állítása ellenére valójában a veresége mérséklésére játszó oppozíciónak.

Mégis, mi változott?

Először is elfáradt a Fidesz már harmadik éve futó története a magyar életet durván és közvetlenül fenyegető migráns áradatról. Ez a téma eredetileg főnyeremény volt a miniszterelnök számára. Orbán Viktor elsőként állítatott szimbolikus erejű fizikai határzárat a legújabb kori népvándorlás erejével rémisztő illegális bevándorlás elé Európában. Amivel nyomban a régi uniós elitek és a baloldali politikai korrektség-elvárások ellen lázadó pártok egyik élenjáró európai vezetőjévé emelkedhetett. Az évszázados jogállami intézményeknek a magországok polgári civilizációjában elfogadhatatlan folyamatos leépítését egyszerre összeköthette a migráció elleni határozott fellépésének népszerű ügyével. Az európai választók kétharmada, olykor háromnegyede, nálunk akár négyötöde jobbára hibásnak gondolja a régi uniós elitek bevándorlási gyakorlatát.

Orbán Viktor ezzel hamarjában megszilárdította a 2014 végén még meginogni látszó hazai és nemzetközi pozícióját. Ám három esztendő elteltével sem tudta elengedni a szinte valamennyi gondjára egy időre tökéletes megoldást hozó migránsellenes kiállást. Az évek múlásával a politikai kampányok logikájának megfelelően inkább végletekig fokozta annak állításait. Ezek rövidre zárt túlzásaiban ma már az egész földkerekséget elnyelni és maguk képére formálni készülő Soros-szervezetek szabályos összeesküvéséről beszél. Az apokaliptikus szintre emelt Fidesz migráns-kampány mélyén azonban alapvető valóságmag is áll.

A második világháború óta egyébként is a legnagyobb válságban álló nyugati társadalmakat valóban veszedelmesen tovább terhelné az ennyire idegen kultúrájú és ekkora tömegű betelepülő folyamatos befogadása. A hazai baloldali pártok aligha tudnák elhárítani az európai szolidaritásra hivatkozó uniós nyomást, és végül tudomásul vennék az országra kívülről kirótt migráns kvótákat. A Soros-szervezetek valóban a nyitott társadalmak hívei, és valóban módszeresen támogatják az egyközpontú rezsimek megbuktatását.

A csaknem kizárólagos témává tett migráns-kampány választói magatartást befolyásoló ereje azonban az idő múlásával szükségképpen elgyengült. Mára az ellenzék korrupció elleni fellépése, a kormányfő környezetének látványos gazdagodása, hatalmának kihívó fitogtatása ennél sokkal erősebb történetté emelkedett. Vagy másfél évtizede ezzel először van a hazai állampolgári hiteket jobban megmozgató téma az ellenzék oldalán. Így egyáltalán nem véletlen a hatalom hódmezővásárhelyi kudarca.”